Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám

T­askenti telihold TASKENT MÁR a moszkvai repülőtéren elkez­dődött. Puskin! Ilyen lehetett Puskin, kiáltott föl bennem egy hang amikor a köze­pesnél valamivel alacso­nyabb termetű, barna arcú férfi belépett a váróterem­be. Fekete haja, oldalsza­kálla, akár a nagy klasz­­szikusé. Egy pillanatra megkörnyékezett a gyanú, hogy erről a kísérteties ha­sonlóságról ő, ez a férfi is tudhat, talán még „rá is játszik”. Aztán másnap, Taskent­­ben, az ázsiai és afrikai filmművészet fesztiválján kiderült: egy volt vele az úticélunk, ő is velünk együtt, azon az óriásgépen tette meg a 2850 kilométe­res légiutat Moszkva és az üzbég főváros között. Sukhdev a neve, bangla­desh­ i filmes, már nem is hasonlít annyira Puskinhoz, és információs vetítésen ké­sőbb Kilenc hónap a sza­badság felé című megrázó dokumentumfilmjét mutat­ták be. ÖT ÓRÁVAL előbbre jár az idő Taskentben. Egy-két napba telt, amíg beleszok­tunk. A filmseregszemle főha­diszállásán, a Taskent Szállóban igen sok ablak az Operára nyílik: túl egy óri­ási parkon, amelyben szö­kőkutak susognak, áll a szép épület. S az Operaházon túl — mert mindig páratlan, tiszta az idő­t messzire látni, a nyolcvan-száz ki­lométerre kezdődő hegyek­re, a Csimgan örökké havas csúcsára. Park, szökőkút van más­felé is. Ha gyalog mentünk a fesztivál vetítéseinek színhelyére, a Művészetek Palotájába, ott vitt az utunk, a régi botanikus kerten át, a nemes vonalú, igen szép emlékmű előtt, amely az ember első űruta­zását, Gagarint hirdeti. MÉG AZ ÜNNEPÉLYES MEGNYITÁS előtt, a szálló éttermében. Ismerősök! Az egyik asz­talnál Alberto Moravia ül. — Csak két napot töltök itt — mondja —, utána folytatom utam Mongólia felé. Júliusban vagy Augusztusban Budapesten leszek... Itt van Sembene Ousma­­ne, a kiváló szenegáli film­rendező, költő, író, újság­író... egyszóval ez a re­mek afrikai kolléga, akinek Emitai című filmje tavaly Moszkvában oly nagy sikert aratott. — Milyen filmet hozott Taskentbe? — Az Emitait... — Újat nem forgatott? — Nincs pénzem.. Az Emitainak persze örü­lök, hogy ismét láthatom. A szenegáli pénzügyi viszo­nyokról, a filmkészítés ot­tani lehetőségeiről viszont kevés az értesülésem. ITT VAN GRIGORIJ CSUHRAJ is, ő az ünnepé­lyes megnyitó egyik szóno­ka. Rano Abdullajeva asz­­szony, Üzbegisztán minisz­tertanácsának elnökhelyet­tese nyitotta meg a fesz­tivált. Abban a pillanatban, amikor beszélt, tulajdon­képpen még nem is gondol­tam e mozzanat önmagán túlmutató jellegére. Egy-két nappal később Prokofjev Hamupipőke cí­mű balettját néztük meg az Operaházban, s — egy fiatal nő vezényelt! — Édesanyja még sűrű fátyolt hordott az arca előtt — mondja előadás után az igazgató —, ő pedig már 1960 óta dirigense színházunknak. Ebben egy kissé jelképesen is benne van, mekkora utat tettünk meg az elmúlt ötven év alatt. Taskent régi-régi város­részeiben még ma is utca utca mellett, sok van olyan, ahol egyetlen ablakot sem látsz. Falak, falak néznek vaksi fehér tekintetükkel az arra járóra. A házak la­kói­­ befelé éltek, elrej­tették asszonyaikat. A kis kertbe nem lehetett belát­ni. A karmesternő neve: Dil­­bar Abdurahmanova. Le­fordítják a nevét, mosolyog­va: a Dilbar magyarul „szívtiprót” jelent. MINT MINDEN FESZ­TIVÁLON, ezen is a kelle- Sachiko Hidari, A felkelő nap lobogója alatt című japán film főszerep­lője a Taskent Szálló előtt . Shri Lanka (Ceylon) film­­küldöttségének legszebb tagja: Swineetha Abeysekara

Next