Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-24 / 26. szám
KÖNNYŰZENE, TÁNCZENE, JAZZ Az LGT Angliában Az angliai Lincoln mellett, május 26—29. között megrendezett Great Western Express fesztivál az év egyik kiemelkedő zenei eseménye volt. A szigetországból és Amerikából 35 együttes lépett fel a fesztiválon. Többek között a Faces, Slade, Joe Cocker, Rory Gallagher, Beach Boys, Lindisfarne, Stone the Crows, Strawbs, Humble Pie, Shanana, Heads hands and feets, Don McLean. Európát három együttes képviselte volna, köztük a magyar LGT. A tervbe vett másik két kontinentális zenekar közül a német Rattles — mint ahogy az néha előfordul a zenekarokkal — átalakult, s így már nem felelt meg a fesztivál követelményeinek. A holland Focust pedig félórás késése miatt a fesztivál szigorú „kormányzósága” nem engedte a színpadra. Az esemény átfogó képet adott a hetvenes évek korszerű populáris zenéjéről, amelyet egyre inkább a magas fokú, biztos hangszertudás, az igazi zenei értékek felmutatása, árnyalt, átélt megfogalmazás és rockos hangvétel jellemez a korábbi, inkább hangerőre és külsődleges eszközökre épített hatás helyett. A kommentárok szerint a hetvenes évek popzenéjének „történelmi” állomása volt ez. A Londonból Lincolnba vezető úton eső, szél, hátizsákos gyerekek, eső, szél, ázott ruhájú, ázott arcú mosolygós, hátizsákos autóstopos gyerekek. Visszaintenek a szereléssel dugigtömött piros mikrobuszunknak. A Great Western Express fesztivál színhelye egy, a kelet-angliai Lincoln melletti farm. Késő este van már, mire megérkezünk. Egy városnyil ember gyűlt már össze. Sátrak, kocsik, lakókocsik ezrei sorakoznak, zenével telik meg az eső. A kedvesen erélyes őrök végül bebocsátanak a színpad mögötti, a közönség elől elzárt területre, nagy a boldogság, ahogy a háromnapos autóút után simán megérkeztünk, és nem késtünk el. Megtudjuk, hogy másnap, szombat kora délután játszunk. Körbe járunk egy kicsit, lemegyünk az óriási, piros ponyvatetős színpad elé, már megy a program, piros, sárga, zöld fények ömlenek a deszkákra, átszínezve még a zenét is, amit Rory Gallagher játszik éppen. Kétoldalt hatalmas mozivásznakon nézzük fekete-fehérben az arcát, ujjait, ahogyan lefogja a húrokat, hangoktól lezárt szemét, ahogy a két televíziós kamera többszörös életnagyságban vetíti. Arrébb villanyújság, két óriás reflektortorony, nyüzsgő emberek, a lábunk alatt zizegő szalma. A sár és eső ellen szórták a földre, és ettől olyan az egész, mint egy északi ünnep. Csupa ezüst. Egy kívánságunk van még, hogy tisztuljon ki az ég. De nem teljesülhet minden, másnap szürke felhők alatt hordja ki a számtalan road-manager szerelésünket a színpadra. Presser az orgonáját helyezgeti, Laux számtalan dobjai valamelyikét csavarozza. A technikusok bekapcsolják a saját szerelést az általános WEM erősítésbe, végigpróbálják a mikrofonokat — közben lemezprogram megy. Mikor kész minden, a disc jockey bemutatja a közönségnek az LGT-t. Frenreisz röpke üdvözlő beszédet rögtönöz angolul és megköszöni a tapsot. „Hej, én szólok hozzád” nyitja meg Presser éneke a műsort. Az első szám után pici hangolás, a 220 voltos orgona nem barátkozott meg az Angliában szokásos 240-es feszültséggel. Egyik szám, a másik, taps, oldódnak a kezek, arcok, hangok. A közönség érzi a zenét. Az LGT kompozíciók után egy, a közönségnek ismerős dalt játszanak, Neil Young Chicagóját. Még egy számra van idő mint a színpadi kormányzóság. És akkor: Ezüst nyár. Szólnak a dobok, a conga, az ének, a ritmust átveszi még a levegő is, lenti meg tapsol, táncol a sok ember. Mintha csak itthon lennénk, és mintha már rég ismerne mindenki minket. Örömet látok. Nevetést és örömet. Adamis Anna A képeken, amelyeket a Locomotiv GT elutazás előtti utolsó klubkoncertjén a Kertészeti Egyetemen készített Féner Tamás, a hazai brúcsúkoncert közönsége; Presser Gábor; Frenreisz Károly Zalatnay Saroltával a színpadra lépés előtt; Laux József; Frenreisz Károly