Film Színház Muzsika, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-24 / 26. szám

Gáli István jegyzete: A bonyodalmak bonyodalma V­OLT EGY ROKONOM, még az ántivilágban, jó harminc évvel ezelőtt: egy falusi asszonyka. Szegény volt az a család, olyan sze­gény, hogy épp csak egy ke­resztnév jutott a család tag­jainak, más semmi. Ráadá­sul az asszony, az a rokon Teri, mihaszna asszony volt. Annak tartottuk. Az min­dennap úgy főzött ebédet, hogy feltett egy nagy-nagy fazék vizet a tűzhelyre, az­tán elindult körbe a kony­hában, a házban, a ház kö­rül, a kertben, a szomszéd­ban, és amit talált, kért vagy megszerzett magának, főznivalófélét, azt belehány­ta a vízbe. Mindig borzasz­tó rossz, híg levest főzött, de abból viszont sokat. Mert nem csak az volt a baj, hogy szegény volt, ha­nem az is, hogy nem tudott főzni. Ázsiai se tudott gaz­dálkodni, amije volt. Sokat gondoltam a Teri néném receptje szerint kotyvasztott híg és zavaros, tengernyi mennyiségű leve­sekre, amíg a magyar poli­tikai krimit néztem a tévé­ben, négy hosszú folytatás­ban. Nem merem letenni a fő­esküt, hogy értettem, amit láttam. Pedig megmagya­rázták többször is. A szí­nészek újra és újra magya­rázni kezdték egymásnak a bonyodalmakat, az ameri­kai nyomozó a francia in­­terpolosnak, ketten együtt az olasz detektívfőnöknek, s mindnyájan együtt ne­künk a nézőknek. Az utol­só rész előtt még a bemon­dó hölgy is bekapcsolódott a felvilágosítási kampány­ba, s neki vagyok a leghá­­lásabb, mert érteni kezdtem a cselekményt. De aztán kö­vetkezett a film, s megint minden újra összekavaro­­dott. Pedig történni már alig történt valami, csak magyarázkodtak a szerep­lők : négyszemközt, hat­szemközt, irodában és pince mélyén, gengszter értekez­leten és reprezentatív sajtó­­fogadáson, kihallgatás alatt és nyomozás közben. A gengszterek végül lelövöl­dözték maguk közt a lelőni valókat, a nemzetközi nyo­mozótestület szimpatikus férfiai pedig nagylelkűen elhatározták, hogy folytatni fogják a munkát, hiszen ez egy jó alvilági banda, időn­ként leltárt csinál, és a de­tektívek helyett — a zava­ros vizek öntisztulási folya­mata szerint — vállalja az igazságszolgáltatás szerepét is: a főkolomposokat a po­kolba küldi. Igaz, egy valamit megér­tettem a négyrészes tévé­filmből: a bűnözés ma már nemzetközi méretű, s az olasz maffia az amerikai gengszterekkel szorosan összefonódott, soraikban a fasiszta múltú kalandorok és háborús bűnösök is meg­találhatók, s a nagytőke nem olyan finnyás, hogy se­gítségüket igénybe ne ve­gye. Ha jól értettem, Gimes György ezt akarta megír­ni. De érdemes-e ekkora vál­lalkozásba fogni — négy rész­ számtalan kitűnő szí­nész! —, egy kesze-kusza forgatókönyv alapján? Mert olvasva se lehetett érthető. Két alapvető hibája van: túl sok mindent zsúfolt ösz­­sze és nem tudta érthetővé tenni a történteket. Ennél jobb politikai krimije volt már a magyar televízió­nak. K­ELETI MÁRTON tulaj­donképpen lehetetlenre vállalkozott, amikor filmet próbált készíteni az írott szövegből. A látvánnyal itt semmit se lehetett tisztáz­ni, kimagyarázni. Legfel­jebb elviselhetővé tette az egyes folytatásokat. (De nem elhihetővé!) Ebben a sok jó színész segítségére volt a rendezőnek. Hiszen mindig örömmel nézzük Sinkovits Imrét, Tomanek Nándort, Somogyvári Ru­dolfot, Avar Istvánt, Pécsi Sándort és a többieket a képernyőn. A színészeket figyeltük, mert hogy meg­személyesítenek valakit, azt nem tudtuk elhinni... Ha már mindenképpen le kellett forgatni a rossz forgatókönyvet, vajon nem lett volna-e célszerűbb, mindezt egyszerűbben csi­nálni? Utólagos bölcselke­dés ez, de a néző mégis megkérdezi. A helyszínek is túl rejtélyesek, túl bonyo­dalmasak voltak. Ezek a túlzások is csökkentették a történet hitelét Ha már úgyis annyit magyarázkod­tak a filmben, talán nem kellett volna bemutatni a túlgépesített irodákat, a tit­kos földalatti építkezése­ket, az ezernyi biztonsági intézkedés ellenére is oly könnyen megközelíthető gengszterszentélyeket. Két­­három rendőrségi irodában elmondhatták volna ne­künk a történteket. Rövi­debben. Egyetlen , estén. Néhány vágással, beúszta­tott fotóval, levetített kép­pel.­­A műsorban kell a kri­mi. Ezt igénylik a nézők. De készítsünk egyszerűbb eszközökkel krimit. A túl­­méretezettség elárulja: nem értünk még ehhez a mű­fajhoz. Ezért a műfajt ma­gyarázzuk, nem a cselek­ményt. Két jelenet a Villa a Lidón című politikai krimiből. Fent: Pécsi Sándor, Tomanek Nándor és Demján Edit; lent: A három nyomozó: Sinkovits Imre, Somogyvári Rudolf és Inke László (Csabafi felv.)

Next