Film Színház Muzsika, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-12-09 / 50. szám
MŰHELY Találkozás Bernáth Auréllal Az utolsó simítások egyik napján az Erkel Színház emeleti társalkodójában Bernáth Aurél hatalmas freskójának a tövében állunk. Nézem a festőművészt: a szellem csodája, ahogy karcsú, büszke alakja valósággal fizikailag is megnyúlik, új művéhez magasodik fel. A kép vázlatait a Várban rendezett gyűjteményes kiállításán láttuk már, megvalósítás közben a kompozíció némiképp módosult, új színekkel-elemekkel-hangsúlyokkal gazdagodott, de ez is Bernáth mindenkitől különböző festői légkörében. Az óriási falfelületen a Szentivánéji álom egyik jelenetét ábrázolja: a főalakok sajátos elrendezése, egymáshoz való viszonyuk vagy önálló életük, a shakespeare-i tündérjáték újrafogalmazásának izgalmával hat. A középen ott világít Marik gyengéd, üde ragyogása, ráismerek Bernáth Aurél leányára, örök Múzsájára, akiben most Helena figuráját testesítette meg. Egyébként mintha valamiféle különös varázslat bűvkörébe kerülnék: a freskó személyei jóformán mind Bernáth Aurél lelki és testi magatartását viselik, külső nyugalommal, hallgatag zárkózottsággal palástolt belső feszültségét, nemes metszésű keskeny arcát mutatják. A Szentivánéji álom szereplői: a király meg a királyné, a két szerelmespár meg a munkás színjátszók csoportja a földön áll, csak Puck szökell fölöttük, egy fatörzsről bámulja őket, mókás kíváncsiskodással. A természetnek csaknem végeláthatatlanul leleményes sokfélesége az alakok feje fölött bontakozik ki: fantasztikus tájak, tavat sejtető fények, szigorúan figyelő, hosszú szikár fák, tisztások derűje, felhő formájú lebegések egymáshoz illőn és egymástól elkülönülőn a bernáthi színek és formák új változataiban. Mintha a természetnek ez a festői-költői sugallata irányítaná, határozná meg a freskón a Szentivánéji álom bonyodalmait. Vajon miért éppen ezt a témát választotta? Bernáth Aurélt milyen kapcsolat fűzi Shakespeare-hoz? — Számomra — feleli — a Szentivánéji álom a leghatalmasabb költői mű, minden másnál közelebb érzem magamhoz. Időnként, amikor arra döbbenek, hogy Shakespeare szavai elpárologtak belőlem, újra meg újra előveszem a darabot és elolvasom, gyönyörködöm tökélyében. — Melyik jelenetét szereti a legjobban? — Az első betűétől az utolsóig, valamennyit egyformán szeretem. Megbonthatatlan kapcsolatban élek vele, akár egyik-másik műtárggyal. A festészet hátránya az irodalommal szemben az, hogy a történész, amelyet az író több száz oldalon mondhat el, nettem egyetlenegy oldalra kell összezsúfolnom, sűrítenem. Bernáth Aurél tudvalévőn nemcsak fest, hanem mesterien ír is. Festészetéhez méltó rangon. Vajon a Szentivánéji álom megjelenítése közben nem keveredett-e írói szemlélet is munkásságába? ^ — Szó sincs erről. A kettő nem kapcsolódhat össze. A festészet nem arra való, hogy az irodalommal versenyezzen. Az irodalmiaskodó festészetet nem szeretem. Amikor festek, akkor festek, amikor írok, akkor írok. — Vagyis Bernáth Aurélban két ember lakozik? — Történt már, hogy festés közben megállt az ecset a kezemben, és úgy éreztem, most írni szeretnék. Ilyenkor sem ez, sem az nem vagyok. A kép csakis teljes odafigyelés árán születik meg. Ugyanez vonatkozik az írásra is. Megzavar, ha akkor kap el a másik művészet vonzalma, amikor a konkurrencia területén vadászom. — Konkurrencia? — Az. Mert bennem a festészet és az írás egymás konkurenciája. A kétféle alkotás vonzása ellenőrizhetetlen pillanatban lép tudatomba és vaskézzel veri ki a másikat. Keserves dolog ez. — Vágyódott-e a tolla után freskófestés közben is? — Miközben a freskón dolgoztam, semmi másra nem gondoltam. Felelősségteljes munka ez, már csak azért is, mert nem a magam műtermében festek. Tudja-e, hogy ez életem első freskójai? — Hogyne tudnám ... — Iszonyatosan nehéz munka, mégis mindennél szebb és csodálatosabb élmény. A festő semmihez sem hasonlítható érzékletes szépségű felület lehetőségét kapja, az átlátszóságnak, a nagyvonalúságnak, a színek hatásának gyöngéd, de mégis legerőteljesebb varázsát. Köztéri feladataim voltak már eddig is, de rám bízták, hogyan oldom meg, seccónak-e vagy freskónak festem meg. Én azelőtt a könnyebbet, a kényelmesebbet választottam, a seccót, vagyis azt, hogy száraz falra fessem a képet. A freskó? Reggel 9-kor már el kellett kezdenem a munkát, egy percet se késhettem, mert ha az éjjel levakolt fal megszárad, nem szívja be többé a festéket. Négy és fél hónapig dolgoztam rajta, napi öt-hat-hét óra hosszat. — Úgy tudjuk, a vázlatokon még ennél is több ideig munkálkodott... — Velük másfél évet töltöttem. A vázlatok végül is többféle okból nem teljesen azonosak a freskóval. Az elsőt a Balaton partján festettem meg anélkül, hogy az Erkel Színház falfelületének a formáját ismertem volna. Aztán, amikor az ehhez méretezett kép egyharmadát itt a falra festettem, kiderült, hogy villanyfénynél, a színek és formák túlságosan sötétnek hatnak. Az egészet le kellett vezetnem. Mert tudja-e, hogy ha a freskón valami nem sikerül, akkor a képet tégláig le kell verni és a falat újra vakoltatni? A kép felső részének egyharmadával ez történt. Rájöttem arra, hogy például a vázlaton látható lombtenger erre a helyszínre nem alkalmas. Vázlataim sötétsége a teremben használhatatlannak bizonyult. Így hát meg kellett világosítanom a képet, akár akartam, akár nem. Tetejébe meg a tájkép egész koncepcióját, itt a falon fejből kellett megfestenem, improvizálásra kényszerültem. Csak figurális részében tudtam némiképp a karton formáiba kapaszkodni. — Különleges szellemi erőfeszítés lehetett ez... — Az izgalmat még az is fokozta, hogy másnapra a freskó színei megváltoznak. Mire megszárad kivilágosodik. Hogy milyen mértékben? Mondjuk, képzelje el, hogy a fekete szín húsz fokkal egyenlő. Másnapra tizenkét fokra világosodik, halványul. Ez valóságos katasztrófa, a kép úgy átalakul, hogy maga a festő sem ismer művére. El sem hiszem, hogy én csináltam. S akkor megint kezdhettem az egészet elölről. Felsóhajt: — És mégis a freskó a legszebb műfaj mindegyik közül. Kár, hogy ilyen későn ébredtem rá, későn kerültem kapcsolatba vele. Százöt éves koromban. — Százöt éves? Ezt hogyan számította ki? — Törődjön bele, annyi vagyok. Hogy miért? Nem válaszolok rá. Magánügy. Hangja elhárító, határozott, de szemében huncut fények villannak. Csak ezután elevenítjük fel két hét előtti találkozásunkat. Az akkori elképesztő látvány emlékébe ma is beleborzadok. A freskót ismeretlen, ádáz.