Film Színház Muzsika, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1972-12-16 / 51. szám

kutatni, mi rejtőzik a mé­lyén. — Mikor gondolta elő­ször, hogy ez sikerült? — 1919-ben, amikor a Tanácsköztársaság bukása után tanári állásától meg­fosztották a Zeneakadémi­án, levélben kértem meg, vállalja el tanításomat ott­honában. Igent mondott, de honoráriumot soha el nem fogadott. Néhány évvel ez­után Tóth Aladárral rend­szeresen jártunk fel hozzá az Áldás utcába, és úgy éreztük, közel férkőztünk gondolatvilágához. S­zabolcsi Bencéről min­denki tudja, aki va­laha is beszélt vele, milyen sok szeretetreméltóság, gyöngédség, szelídség árad belőle. Főiskolai katedrá­ján növendékei is ilyennek ismerik. Most utólag ho­gyan ítéli meg Kodály zord pedagógiai módszerét? — Engem éppen ez ser­kentett, ez buzdított legin­kább. Sosem gondoltam arra, hogy megfutamodjam. De hiszen ugyanezt hall­hatja Bárdos Lajostól meg a többiektől, akik végig ki­állták a próbát. S különben is: Kodály szigorú, harapós iróniája mögött sok jóság, szeretetteljes gesztus nyil­vánult meg. Amikor Szabolcsi Bence, a világhírű tudós, nagy professzor, Kodályról be­szél, visszafiatalodik nö­vendékké. Hangja is meg­változik. Emlékszem, min­dig elcsodálkoztam azon, hogy ő, Kodály legközvet­lenebb munkatársa, mind­végig tanár úrnak szólította egykori mesterét. " — Ehhez a distanciához én ragaszkodtam — mond­ja. — De a többi növendé­ke is mindig tanár uraz­­ta. Legbensőbb énemben ma is tanáromnak, örök ta­náromnak érzem. — Most, hogy ennyi év után visszaemlékezik rá, nem érzi-e, hogy még min­dig maradt megfejtetlen titok Kodály nehezen ki­fürkészhető lényében és munkásságában ? — Bizonyára maradt. Habár az utolsó évtizedek­ben Kodály feloldódott, közlékenyebb, lágyabb lett. Megadta magát az emberek szeretetének. Ez a folyamat akkor kezdődött, amikor gyerekek jártak hozzá, gye­rekkórusok alakultak mű­vei kedvéért, és az egész ország rajongott érte. — Mi a Kodály-kutatás további útja? A titkok vég­leges megfejtésének a kul­csa? — Dille professzor leg­utóbb közzétette Kodály Bartóknak írt néhány leve­lét, és első közös munká­juk, az 1906-ból való húsz magyar népdalfeldolgozás kéziratát. Érdekes, elgon­dolkoztató látvány a kéz­írásuk. Bartóké karcos, dü­hös, szálkás, Kodályé sze­líd, megbékélt, ők ketten valahogy így együtt képe­zik az egészet. Folytatnunk kell a publikálásokat. A Kodály-levelek összegyűj­tésének és kiadásának a feladata hátra van még. De erre csak akkor kerülhet sor, amikor jó néhány év elmúlt már, a közvetlen érintettség kihűlt, az embe­rek érzékenységét nem sér­ti többé. Egy idős hölgy, akiről kiderült, hogy Ko­dály Nausikaa című dalá­nak szövegírója volt, élete végefelé megajándékozott néhány ismeretlen, régi Kodály-levéllel. Ebben a levélhagyatékban fájdal­mas hangok csendülnek fel. Kodály­ önmagáról ilyeneket ír: „ ... Meleg kell nekem, mentől na­gyobb, minden jeget ki akarok magamból olvaszta­ni ..Majd ezt: „Már ko­rán kezdett a belsőm vé­dekezni a világ elől... az én legjobb képem, a Karszt... És talán ezért olyan nehéz engem megér­teni ..Kodály levelei sok mindent feltárhatnak lelki alkatából. — Professzor úr is őrzi nyilván néhány érdekes le­velét ... — Sajnos, a nekem írt régebbi levelei mind el­vesztek a háborúban. De igen sok sora megmaradt az emlékezetemben. Ké­sőbbi leveleit, írásos üzene­teit azonban csakugyan mind gondosan őrzöm. — Vajon hogyan fogal­mazza meg a Kodály emlé­kére rendezett hangver­senysorozat, előadássorozat, konferencia lényegét és cél­ját? — Az a dolgunk, hogy továbbtengessük Kodály emberségének az alaphang­ját. Ne engedjük szerte­foszlani, elrepülni azt, ami művészetében, írásaiban minden időkhöz szól. Zené­jében és a róla szóló elő­adásainkban, tanításaink­ban az ő kérletetlenül meg nem alkuvó lényét éltessük tovább. Ne kirakat legyen ez az ünnepség, ne lampio­nokkal, tűzijátékkal emlé­kezzünk meg róla, hanem próbálkozzunk meg a lehe­tetlennel, próbáljuk folytatni a folytathatatlant, az ő küz­delmét azért, hogy ne lany­huljunk, ne törődjünk bele a tunyaságba, a tehetségte­­lenségbe, a meglevő rossz­ba, a félmegoldásokba, ha­nem sajtoljuk ki, teremtsük meg mindenből a legjobbat, a legtöbbet, a legmagasabb­ra szárnyalét. gy jelöli meg Szabolcsi Bence az utat. Utunkat Kodályhoz. És ez az út el­visz Szabolcsi Bencéhez is. Gách Marianne : Vendégek Firenzéből A­z elmúlt héten budapesti színházaink nézőterén két , középkorú olasz férfi tűnt fel, szemmel látha­tó érdeklődéssel figyelték az előadást. A magyar szö­veg megértésében egy fiatal gimnáziumi olasz tanár segített nekik, az a Kovácsi János, aki Miskolcon egy rövidfilmjével tűnt fel. Kiderült, hogy az olasz vendé­gek Firenzéből érkeztek hozzánk, darabokat, színházi együtteseket kutatnak fel városuk nemzetközi színházi fesztiváljára, amelyet szerényen és józanul inkább „rassegna”-nak, magyarul szemlének neveznek. Franco Gianneni és Giovanni Bianchi a firenzei fesz­tivál kilenctagú művészeti bizottságának munkájában vesz részt. A szemlét 1973 áprilisában nyolcadszor ren­dezik meg. Tíznapos pesti tartózkodásuk félidejében találkoztam velük. — A mi színházi szemlénk — mondja Franco Gian­neni — eleinte jórészt európai társulatokat hívott meg, de tavaly más-más kontinensről is voltak vendé­geink: egy algériai és egy brazíliai társulat is bemu­tatkozott. Az idén még szélesebbre tárjuk kapunkat. Miközben Giovanni Bianchi meg jómagam Budapesten vagyunk, majd Varsóba utazunk, művészeti bizottsá­gunk többi tagja másfelé jár, ki itt, ki ott keresi meg a mi koncepciónkkal leginkább egyező darabot és elő­adást. — Mi a firenzei színházi szantó koncepciója? — Elképzelésünk többfelé ágazik. Az egyik csoport­ba a Lear király témáját soroltuk. Shakespeare Lear királyát nálunk épp most két kiváló rendező, két merő­ben ellentétes elgondolásában játsszák. Az egyiket Strehler állította színre Rómában. Az ő Learje igen szép, de inkább a tradicionális koncepcióban fogant. Mario Ricci Learte a milánói Teatro Piccolóban to­vább mutat, ő kísérletező kedvű rendező, nem kötik a hagyományok. Mi Firenzében mind a két verziót be­mutatjuk. Riccét a firenzei Teatro Pergőjében, fesz­tiválunk állandó színhelyén, Strehlerét Pratoban. Egyébként a Lear-témakörbe igen sok minden bele­fér, nemcsak Shakespeare drámája, hanem akár egy mai darab is, még akkor is, ha a főhőst nem Learnek hívják, de az ő problémáját, lelki magatartását veti fel valamilyen módon. Szeretnénk bemutatni olyasféle darabokat, rendezéseket is, amelyek többezer személyes teremben épp úgy előadhatók, mint egy kisebb pince­­színházban. Persze mindezt csupán rendkívül leegy­szerűsítve mondtam most el, épp csak hogy érzékeltes­sem legújabb terveinket. Áprilisi műsorunk még nem alakult ki, reméljük magyar társulatot is vendégül lát­hatunk 1973 tavaszán. A magyar színháznak nálunk amúgyis igen jó a híre, hiszen 1966-ban Az egy szere­lem három éjszakája a budapesti Madách Színház előadásában emlékezetes sikert aratott nálunk. (g. m.) Franco Gianneni és Giovanni Bianchi a firenzei színházi fesztivál művészeti bizottságának két tagja Budapesten (Jánosi felvétele) .

Next