Film Színház Muzsika, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-12-16 / 51. szám
kutatni, mi rejtőzik a mélyén. — Mikor gondolta először, hogy ez sikerült? — 1919-ben, amikor a Tanácsköztársaság bukása után tanári állásától megfosztották a Zeneakadémián, levélben kértem meg, vállalja el tanításomat otthonában. Igent mondott, de honoráriumot soha el nem fogadott. Néhány évvel ezután Tóth Aladárral rendszeresen jártunk fel hozzá az Áldás utcába, és úgy éreztük, közel férkőztünk gondolatvilágához. Szabolcsi Bencéről mindenki tudja, aki valaha is beszélt vele, milyen sok szeretetreméltóság, gyöngédség, szelídség árad belőle. Főiskolai katedráján növendékei is ilyennek ismerik. Most utólag hogyan ítéli meg Kodály zord pedagógiai módszerét? — Engem éppen ez serkentett, ez buzdított leginkább. Sosem gondoltam arra, hogy megfutamodjam. De hiszen ugyanezt hallhatja Bárdos Lajostól meg a többiektől, akik végig kiállták a próbát. S különben is: Kodály szigorú, harapós iróniája mögött sok jóság, szeretetteljes gesztus nyilvánult meg. Amikor Szabolcsi Bence, a világhírű tudós, nagy professzor, Kodályról beszél, visszafiatalodik növendékké. Hangja is megváltozik. Emlékszem, mindig elcsodálkoztam azon, hogy ő, Kodály legközvetlenebb munkatársa, mindvégig tanár úrnak szólította egykori mesterét. " — Ehhez a distanciához én ragaszkodtam — mondja. — De a többi növendéke is mindig tanár urazta. Legbensőbb énemben ma is tanáromnak, örök tanáromnak érzem. — Most, hogy ennyi év után visszaemlékezik rá, nem érzi-e, hogy még mindig maradt megfejtetlen titok Kodály nehezen kifürkészhető lényében és munkásságában ? — Bizonyára maradt. Habár az utolsó évtizedekben Kodály feloldódott, közlékenyebb, lágyabb lett. Megadta magát az emberek szeretetének. Ez a folyamat akkor kezdődött, amikor gyerekek jártak hozzá, gyerekkórusok alakultak művei kedvéért, és az egész ország rajongott érte. — Mi a Kodály-kutatás további útja? A titkok végleges megfejtésének a kulcsa? — Dille professzor legutóbb közzétette Kodály Bartóknak írt néhány levelét, és első közös munkájuk, az 1906-ból való húsz magyar népdalfeldolgozás kéziratát. Érdekes, elgondolkoztató látvány a kézírásuk. Bartóké karcos, dühös, szálkás, Kodályé szelíd, megbékélt, ők ketten valahogy így együtt képezik az egészet. Folytatnunk kell a publikálásokat. A Kodály-levelek összegyűjtésének és kiadásának a feladata hátra van még. De erre csak akkor kerülhet sor, amikor jó néhány év elmúlt már, a közvetlen érintettség kihűlt, az emberek érzékenységét nem sérti többé. Egy idős hölgy, akiről kiderült, hogy Kodály Nausikaa című dalának szövegírója volt, élete végefelé megajándékozott néhány ismeretlen, régi Kodály-levéllel. Ebben a levélhagyatékban fájdalmas hangok csendülnek fel. Kodály önmagáról ilyeneket ír: „ ... Meleg kell nekem, mentől nagyobb, minden jeget ki akarok magamból olvasztani ..Majd ezt: „Már korán kezdett a belsőm védekezni a világ elől... az én legjobb képem, a Karszt... És talán ezért olyan nehéz engem megérteni ..Kodály levelei sok mindent feltárhatnak lelki alkatából. — Professzor úr is őrzi nyilván néhány érdekes levelét ... — Sajnos, a nekem írt régebbi levelei mind elvesztek a háborúban. De igen sok sora megmaradt az emlékezetemben. Későbbi leveleit, írásos üzeneteit azonban csakugyan mind gondosan őrzöm. — Vajon hogyan fogalmazza meg a Kodály emlékére rendezett hangversenysorozat, előadássorozat, konferencia lényegét és célját? — Az a dolgunk, hogy továbbtengessük Kodály emberségének az alaphangját. Ne engedjük szertefoszlani, elrepülni azt, ami művészetében, írásaiban minden időkhöz szól. Zenéjében és a róla szóló előadásainkban, tanításainkban az ő kérletetlenül meg nem alkuvó lényét éltessük tovább. Ne kirakat legyen ez az ünnepség, ne lampionokkal, tűzijátékkal emlékezzünk meg róla, hanem próbálkozzunk meg a lehetetlennel, próbáljuk folytatni a folytathatatlant, az ő küzdelmét azért, hogy ne lanyhuljunk, ne törődjünk bele a tunyaságba, a tehetségtelenségbe, a meglevő rosszba, a félmegoldásokba, hanem sajtoljuk ki, teremtsük meg mindenből a legjobbat, a legtöbbet, a legmagasabbra szárnyalét. gy jelöli meg Szabolcsi Bence az utat. Utunkat Kodályhoz. És ez az út elvisz Szabolcsi Bencéhez is. Gách Marianne : Vendégek Firenzéből Az elmúlt héten budapesti színházaink nézőterén két , középkorú olasz férfi tűnt fel, szemmel látható érdeklődéssel figyelték az előadást. A magyar szöveg megértésében egy fiatal gimnáziumi olasz tanár segített nekik, az a Kovácsi János, aki Miskolcon egy rövidfilmjével tűnt fel. Kiderült, hogy az olasz vendégek Firenzéből érkeztek hozzánk, darabokat, színházi együtteseket kutatnak fel városuk nemzetközi színházi fesztiváljára, amelyet szerényen és józanul inkább „rassegna”-nak, magyarul szemlének neveznek. Franco Gianneni és Giovanni Bianchi a firenzei fesztivál kilenctagú művészeti bizottságának munkájában vesz részt. A szemlét 1973 áprilisában nyolcadszor rendezik meg. Tíznapos pesti tartózkodásuk félidejében találkoztam velük. — A mi színházi szemlénk — mondja Franco Gianneni — eleinte jórészt európai társulatokat hívott meg, de tavaly más-más kontinensről is voltak vendégeink: egy algériai és egy brazíliai társulat is bemutatkozott. Az idén még szélesebbre tárjuk kapunkat. Miközben Giovanni Bianchi meg jómagam Budapesten vagyunk, majd Varsóba utazunk, művészeti bizottságunk többi tagja másfelé jár, ki itt, ki ott keresi meg a mi koncepciónkkal leginkább egyező darabot és előadást. — Mi a firenzei színházi szantó koncepciója? — Elképzelésünk többfelé ágazik. Az egyik csoportba a Lear király témáját soroltuk. Shakespeare Lear királyát nálunk épp most két kiváló rendező, két merőben ellentétes elgondolásában játsszák. Az egyiket Strehler állította színre Rómában. Az ő Learje igen szép, de inkább a tradicionális koncepcióban fogant. Mario Ricci Learte a milánói Teatro Piccolóban tovább mutat, ő kísérletező kedvű rendező, nem kötik a hagyományok. Mi Firenzében mind a két verziót bemutatjuk. Riccét a firenzei Teatro Pergőjében, fesztiválunk állandó színhelyén, Strehlerét Pratoban. Egyébként a Lear-témakörbe igen sok minden belefér, nemcsak Shakespeare drámája, hanem akár egy mai darab is, még akkor is, ha a főhőst nem Learnek hívják, de az ő problémáját, lelki magatartását veti fel valamilyen módon. Szeretnénk bemutatni olyasféle darabokat, rendezéseket is, amelyek többezer személyes teremben épp úgy előadhatók, mint egy kisebb pinceszínházban. Persze mindezt csupán rendkívül leegyszerűsítve mondtam most el, épp csak hogy érzékeltessem legújabb terveinket. Áprilisi műsorunk még nem alakult ki, reméljük magyar társulatot is vendégül láthatunk 1973 tavaszán. A magyar színháznak nálunk amúgyis igen jó a híre, hiszen 1966-ban Az egy szerelem három éjszakája a budapesti Madách Színház előadásában emlékezetes sikert aratott nálunk. (g. m.) Franco Gianneni és Giovanni Bianchi a firenzei színházi fesztivál művészeti bizottságának két tagja Budapesten (Jánosi felvétele) .