Film Színház Muzsika Évkönyv, 1972
Nemzedékek (Illés Jenő, Körmendi Judit, Nagy Judit)
kitüntetés, hogy Farkas Ferenc magas szintű példáját adta az új magyar daljátéknak. A Csínom Palkó 1971 augusztusában, az ősbemutató után két évtizeddel újfent a közönség elé került, a szegedi Dóm előtt — ahol a közbülső esztendőkben egyszer már játszották —, bájából, romantikájából, nemes dallamainak fényéből mit sem vesztett. És — különös, kellemes találkozás! — 1971 volt az az év, amikor az egykor az Erkel Színház nézőterén drukkoló hajdani kisfiú, végzős karmesterként először lépett föl közös koncertjén édesapjával. Farkas András először dirigált Farkas Ferenc-műveket az egri szimfonikusok élén. Szép és megható pillanat volt, amikor a Zeneművészeti Főiskola nagy hírű professzora együtt hajolt meg fiával a közönség előtt. Ismétlem: húsz évvel ezelőtt még senki sem gyanította, hogy a fiú is — valamilyen formában — az apa nyomdokaiba lép. Farkas András viszonylag későn kezdett el hivatásszerűen muzsikálni. Zongorázott; a Zenei Gimnázium növendéke volt, később zeneszerzést kezdett tanulni a Semmelweis utcában; nagybőgőszakot végzett a Főiskolán — majd, minthogy idehaza éppen nem indult karmesterszak , mert egy nyári kurzuson találkozott Hans Swarowsky professzorral — aki meghallgatta és próbát dirigáltatott vele —, Bécsben lett a híres dirigens növendéke. Ez a fénykép — apáról és fiúról — 1971. tavaszán készült, Farkas András ritka itthoni vakációjának egyikén, az egri hangverseny előtt. Ezek a sorok akkor íródnak, amikor — már alkalmasint kész karmesterként — hazatérőben van Bécsből és Sienából. És Farkas Ferenc, amikor 1971. augusztusában Szegeden fölemelte a vezénylő pálcát, hogy fölcsendüljön a Csínom Palkó nyitánya, nyilván arra az egykori kisfiúra is gondolt, aki 1951. februárjában izgalommal várta a függöny felgördültét. A fiú akkor az apa új művének drukkolt. Most az apa néz kíváncsi izgalommal a közben muzsikussá nőtt fiú elinduló pályafutása felé... A Duna-parti lakás falának színét tulajdonképpen nem is lehet látni, mert elborítják a trófeák, a falra felszögezett vaddisznóbőr, a metszetek, a rézkarcok, s a főhelyen egy eredeti Picasso békegalamb, amelyet Benkő Gyula a Béke-világtanács moszkvai ülésén kapott ajándékba a mestertől. Lent a Duna hömpölyög méltóságteljesen, az ablakkal szemben a Gellérthegy, a Citadella emelkedik. Szemet megnyugtató, idegeket csillapító látvány. Az asztal körül együtt az egész család: Benkő Gyula, Kati, a felesége, Bori lányuk, Péter fiúk, no meg a nő, Bitskey Tibor. — Ritka alkalom, hogy így együtt van a család — jegyzi meg Benkő Gyula — mindnyájunknak sok a dolga, nem nagyon érünk rá családi életet élni. — Pedig én azt hittem, hogy ott, ahol három aktív színész van, sokat vannak együtt és rendszeresen megbeszélik, segítik egymás művészi munkáját. Mindenki elnézően mosolyog Majd Bitskey Tibor szólal meg: — Ilyesmiről nincs szó. Erre nincs idő. De különben sem jó, ha az ember kritizálja a másik színész munkáját, még akkor sem, ha családtag az illető. Igaz, a családi kapcsolat alkalmas arra, hogy elkerüljük az esetleges sértődéseket — mert hát a színészek általában nagyon könnyen sértődnek —, de az egymás bírálata köztünk sem rendszeres, hogy úgy mondjam: nem jellemző. Benkő Gyula veszi át a szót: — Bennem valamiféle szemérem van, ami kifejezetten meggátol abban, hogy szerepmegformálásaimról beszéljek. Egyébként meggyőződésem, hogy minden színésznek önmagának kell megbirkóznia feladataival, mert a színészi önállóság az a teremtő erő, amely lehetővé teszi, hogy az ember örömét lelje a munkában. No meg, rendkívül kétélű dolog is az egymás bírálgatása. Az ember ugyanis hajlamos arra, hogy ne azt bírálja amit lát, hanem amit látni szeretne. Ez pedig könnyen megbonthatná az előadás egységét. — Jellemző példa erre, ami annak idején az egyik premieren szegény Rozsos Pistával fordult elő — emlékezik Bitskey Tibor. — A szünetben felkereste egy kolléga, „Gratulálok Pistám — mondta —, remek az alakításod. Igazán nagyon tetszik, csak egy dolgot kellene szerintem másképp csinálnod ...” Rozsos itt közbevágott : „Ki ne mondd! Lehet, hogy úgy jobb lenne, de így egységesebb!” No de mi a véleménye erről a család legfiatalabb színész tagjának, Benkő Péternek? Ő sem igényelné vajon a család tanácsait? — Szerintem is jó, hogy itthon nem nagyon beszélgetünk színházról, mert nem lenne szerencsés, ha a család befolyásolná színházi munkámat. Nekem is meggyőződésem, hogy az alakításnak az emberen belül — önmagában kell végbemennie. Megbeszélés csak munka közben, illetőleg a próbák után a kollégákkal, a partnerekkel adódhat. Ott egyébként hiányzik is. Egy pillanatig elgondolkozik, apjára néz. — Apával valóban jó lenne megbeszélni a problémákat, de ő más színháznál van, ott más a stílus. Az lenne igazán jó, ha az ember egy alkotó közösség tagjává lehetne; valami olyasmire gondolok, mint ami Gérard Philippe-éknél volt... — Ne higgye azért, hogy a bírálat teljesen hiányzik a családban — szólal meg ismét Bitskey — Bori minden premieremen ott van, sőt, ha egy mód van rá, a főpróbákon is. És mindig alaposan, részletekbe menően elemzi alakításomat, fölfedi hibáimat. És én szeretem hallani a véleményét, nagyon adok rá. A közönség hangját vélem felfedezni benne, ő nem szakmabeli, tud kívülről nézni engem, s jó tanácsokat ad. — De ha egy mód van rá, a színházat, a munkát kirekesztjük itthonról — magyaráz a családfő. — Ha van egy kis szabad időnk, inkább a A családi asztal kikal