Film Színház Muzsika, 1973. január-december (17. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-20 / 3. szám
Keszi Imre zenei levele a modern zene két klasszikusáról Mi a legnehezebb a zenekritikus dolgában? Egyfelől: győzni a rászakadó változatosságot. Győzni erővel és lélegzettel, a stílusnak a lehetőség — értsd: a kritikus tehetsége — szerinti frisseségével, mondatai elevenen tartásával, beszédességével. És mi ennél is nehezebb? Győzni a rászakadó ismétlődéseket. E tekintetben örök csodálatom tárgya Tóth Aladár. Volt idő, hogy napilapba kritikát írni azt jelentette: hangverseny után leülni, megírni a négy-öt — ha nagyobb eseményről volt szó, akár nyolc-tíz „flekket” éjfélig, hogy másnap benne legyen a reggeli lapban. Gyakorolni ezt vagy húsz éven át. Hányszor és hányszor kellett írnia és mindig újat írnia a IX. szimfóniáról vagy a Varázsfuvoláról? Bartókról és Kodályról ? Az újonnan bemutatott középszerűségről és a huszadszor hallott remekműről? (Mert az újonnan bemutatott remekműről viszonylag könnyű és boldogító dolog írni.) Milyen irigylésre méltó képesség minden alkalommal úgy ülni be a hangversenyterembe, mint aki először készíti elő szívét a zene nagy élményének befogadására! Szinte lehetetlennek tűnik, mégis ez az igazi: kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, kétszer nem hallhatod ugyanazt a művet ugyanúgy. Már csak azért sem, mert te magad sem vagy kétszer ugyanaz. Hajdan és most! íme ez volt hajdan a zenekritikus feladata, miközben e levelek írója azon riadozik, hogy alig egy fél év telt el és újra foglalkoznia kell Sztravinszkijjal. Hát még mi volna, ha Sztravinszkij nem az volna, aki, és ha nem volna az a zeneszerző számomra, akit minden alkalommal újra és újra meg tudok hallgatni, tiszta szívbéli örömmel újra felfedezvén őt magamnak. mondott újat az Állami Hangversenyzenekar Ferencsik János által vezényelt Sztravinszkijestje a mesterről, aki mesterembernek nevezte magát? Igen sokat, ámbár kevés szóval mondhatót. Mindenekelőtt: hosszú szakaszát ölelte fel ennek a hosszú életnek, csak az utolsó stíluskorszak, a szeriális, nem kapott helyet benne. Az 1910-ben bemutatott Tűzmadártól az 1945-ben készült Szimfóniáig harmincöt év telt el, a mester alkotó éveinek körülbelül fele az első. Ez idő alatt a kezdetekben — és még a Tűzmadárban is — fél lábával még az orosz Ötök, elsősorban Rimszkij-Korszakov által előkészített talajon álló művész eljutott a mindenkori európai zene, tehát lényegileg a zenetörténet szintéziséig. A neoklasszicizmus, Sztravinszkij nevéhez kapcsoltan, semmiképp sem azonos valamiféle neobarokkal, a bachi formák feltámasztásával, a Vivaldi-szerű ihletett gondtalanság és dinamizmus új hangzásokra való átváltásával. Nála, mint mondtuk, az európai zene újra átélése ez. A Szimfónia három tételben pedig éppen valóságos arzenálja Sztravinszkij tudásának. Szemben az öt évvel korábbi C-dúr szimfóniával — micsoda elképesztően provokatív ötlet 1940-ben egy C-dúr szimfóniát írni! — itt nem a bécsi klasszikusokat idézi a huszadik század formanyelvén. Erre később, 1950-ben tér vissza a The Rake’s Progress című operájában. (Magyarul talán A huligán útja címen lehetne nevezni.) De e pillanat 18 Szegedi Nemzeti Színház Falstaff A Falstaff a tizenkettedik Verdi-mű a Szegedi Nemzeti Színház operaegyüttesének repertoárján. S a nagy mester hattyúdala — ez az aggkori bölcsességtől és örök fiatalságtól sugárzó remek — egyben a legnehezebb is, mely kivételesen súlyos feladatot ró az előadó-együttesre: egyforma biztonsággal ismerni kell hozzá mind Shakespeare, mind Verdi varázslatos, költői világát. A szegediek nagyszerűen kiállták a próbát, s a teljes igazsághoz vagyunk hívek, amikor megállapítjuk: a színház ezzel a fényes sikerű, vonzó, minden részletében kidolgozott produkcióval feltette a koronát évek során át nagy gonddal s céltudatosan kimunkált Verdi-kultuszára. Koncepciózus zenei vezetés, a modern opera-játszás elveinek gyakorlati megvalósítására törekvő rendezés, s az ezt segítő szcenikai és jelmeztervezői munka harmóniájából születhetett csak meg ilyen megvesztegető légkörű, friss, szellemes előadás. Vaszy Viktor szuggesztív, szenvedélyes, erős karmesteri egyénisége szuverén biztonsággal irányítja az előadást. A mű karakterét jellemző legfőbb vonalak kidomborítása, a nagy ívű jelenetek összefogottsága, a kitűnő tempók, a sodró lendület, a soha nem lankadó feszültség, a vérbeli színházi karmester legjobb, legékesebb erényeit dicsérik. A továbbiak során nyilván nemesedik majd a hangzás, s még plasztikusabbá válnak a zenekar színei. Horváth Zoltán következetesen, biztos kézzel építette fel a jeleneteket, vezette a játékot, örvendve jegyezzük föl, hogy kimagaslóan értékes munkájának eredménye a Gregor József (Falstaff) és Gyimesi Kálmán (Ford)