Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-28 / 30. szám
Szombati jegyzetek 111 operaelőadás után NAGY EGYÉNISÉG. — Vannak halványabb pillanatai, napjai? Vannak. A legkiegyenlítettebb művész sem énekelhet mindig, nem játszhat mindig egyenletesen, s a legmagasabb hőfokon. Nem gép az ember. Az a megkapó Simándy Józsefben (az is!), hogy — mégis! — árnyékosabb diszpozíciója, estéin is a korszerű operaéneklés és -játszás költői fényű megoldásainak sorozatával ajándékozza meg a közönséget, így volt ebben a szezonban is. A jegyzetek írója sokszor hallotta Simándyt, „Simándy-előadást” lehetőleg nem mulasztott el. Ezek a szép éneklés, a „magyar bel canto", a stílusérzék, s egy nagyszerű drámai színész (mert az is!) remekléseivel ajándékozták meg ismét. Tulajdonképpen nehéz róla újat mondani. Bánk bánként nemcsak a Hazám, hazám-ária immár egyetemesen magyar hitvallásával nyűgöz le, hanem az utolsó jelenet, a Készítsetek helyet nekem torokszorongatóan sűrű tragédiájával is. Radamesének Celeste Aidája a befejező bé pianójával, crescendójával, s pianóba visszahajló pompás decrescendójával, ma is páratlan, egyszeri. Mennyi új színt kapott Cavaradossija olyan vendégénekesnő mellett, mint Leonie Rysanek. Mennyit gazdagodott újjáfogalmazott Otellója, Stolzingija. Simándy József több, mint negyedszázados jelenléte a magyar operaszínpadon: egy nagy művészegyéniség jelenléte. Egy korábbi korszak kivételes hagyományainak folytatója, sok vonatkozásban betetőzője ő. És minden ma induló fiatal énekesnek minden vonatkozásban: példa. HIÁNYOS ÁBÉCÉ. — Száztizenegy előadás voltaképpen kevés ahhoz, hogy a színház valamennyi magánénekesével sokszor, de legalábbis többször találkozzék az ember. Az itt következő „hiányos ábécében” mindössze azok szerepelnek, akiket a jegyzetek írója a legtöbb szerepben, s a legtöbbször hallott, s akiknek — ezen belül — egész szezonbeli művészi munkája jobbára egyenletes színvonalat mutatott. — Andor Éva: kilenc szerep; ívük a Poppeától a Falstaffon át A székely fonóig terjed; legelmélyültebb: többször is hallott Micaelája; leglégiesebb: Annuskája; Bess: inkább áldozat, mint romlottság; Mesterdalnokok-beli Évája: jó kezdet a figura teljes meghódítására. — Bende Zsolt: nyolc szerep; szezon elején: kissé indiszponált a Rodelindában; később: eszményien zengő Wolfram; az évad második felében imponálóan nagy formátumú Posa; részletes elemzést érdemelnének vidám figurái: Malatesta, Papageno, de különösen Melitone fráter. — Déry Gabriella: hét szerep; két Aidája (az egyik ifjúsági előadáson) kevésbé sikerült; a Rodelindában, A végzet hatalmában, s a Falstaffban emelkedett a legmagasabb szintre. Desdemona lírájához is közelebb jutott a szezon végén. — Faragó András: nyolc szerep, súlyos léptű, remek hangú Wotan; mélységesen igazi arcélű Petur bán; komor-szláv Hovanszkij; játékos-kaján Figaro; fekete-tüzű Leonardo a Vérnászban; az évad egyik legzavartalanabb teljesítmény-vonulata. — Lehoczky Éva: három Mozart-alakítása — az Éj királynője, Constanza, Fiordiligi — egymással verseng értékben; megrázó nemes Gilda egy Rigoletto-előadásban; egy Siegfriedben viszont kevésbé megkapó erdei madárhang. — Melis György: tíz szerep; az énekelni tudás magasiskolája minden fellépése, sehol egy laza hang, egy üres mozdulat; még azokkal a figurákkal is lefegyverez, akikhez a leglelke szerint kevesebb a köze. Lunája, Caniója, Johannánja, de kiváltképp klasszikus tökéletességű Falstaffja az évad ünnepi ajándékai. — Moldován Stefánia: nyolc szerep, két olyan szélső pólus, mint A denevér kikapós Rosalindája, s a Vérnász gyanakvó-szenvedő Feleségalakja; nagy formában levő Manón, Melinda, Leonora (A trubadúr. A végzet hatalma; kár, hogy a harmadikra, a Fidelió-belire ebben a szezonban nem került sor!); egy Erzsébeté (Don Carlos) halványabban sikerült. — Réti József: Puccinival ragadott el leginkább, Des Grieux-ivel, Rodolphe-jaival. A rózsalovag olasz áriájának ő a teljes Richard Strauss-i lírát megszólaltató dalnoka; gömbölyű fényű humora a Don Pasqualéban és A szevillai borbélyban patakzott. — Sólyom- Nagy Sándor: nyolc szerep; Scarpiája: a fiatalon oly jogosan élretört énekes csúcsteljesítménye; (az ellenkező véglet: Jagó; ehhez még nem lelte meg a színészi kulcsot!); a Bajazzókban, a Poppeában, s A székely fonóban: egy érett művész szép teljesítményei. — Szőnyi Olga: nyolc szerep. Ortrúdjával és Vénuszával nemes példáját adta: hogyan kell Wagnerül és mezzoszopránul stílszerűen énekelni. Lulu-beli grófnője, egy epizódszerep főszereppé lépett elő. TALLÓZVA. — örültünk, s szívesen jegyeztük meg és föl, hogy Tarnay Gyula hullámvölgye végleg a tegnapé, s szezonvégi Tannhäuserével — remek Stolzingi Walterek szomszédságában — saját „Tannhäuser-gátlását” is föloldotta; hogy Jablonkay Éva a Hovanscsinában is, az Anyeginban is annyira „oroszos” tudott lenni, mint egy született orosz alt-énekesnő; hogy Vadas Kiss Lászlónak egy félszezon alatt egyik legjobb szerepévé lett Bánk bán; hogy Berczelly Istvántól a legegészségesebb középhangokat hallottuk (Az istenek alkonya, Háry János, Hovanscsina); kívánjuk neki, hogy felső hangvilága (ef, gesz, gé) ugyanilyen problémátlanul szólaljon meg; hogy Sudlik Mária és Sass Sylvia egy emlékezetes Porgy és Bess-előadás legmegrázóbb pillanatait szerezte Begányi Ferenc Porgyja mellett (aki előző este az undorító Schigoldi volt a Luluban.); hogy Róka István az utóbbi harminc év legjobb Gastonját énekelte egy Traviata-előadáson; hogy megszaporodott az eredeti nyelven éneklés, de csak vendégművészek oldalán (Kasza Katalin, Kovács Eszter, Sólyom-Nagy Sándor). Legyenek mások is, akik eredeti nyelven éneklik szerepeiket. Vendégszereplők nélkül is. HARMADIK EMELET. — Nem szabad csak páholyban ülni, nem lehet csak a földszinten ülni, vissza kell mennünk a harmadik emeletre is! Sokat írtak már az Operaház harmadik emeletéről. Legendája van. A legkülönb akusztikának. Az oldalsó széksorok harmadik-negyedik sorának, ahonnét ülve már látni sem lehet, csak hallani. Gyalogoljunk föl a véget nem érő lépcsőn (lift nincs!), s már ezzel is idézzük emlékezetünkbe diákköri potya besurranásainkat, amikor alig vártuk a Dalszínház utcai fertályon az első szünetet, akkor jegy nélkül is föl lehetett jutni. (Hány, de hány operát kezdtünk megismerni a második felvonástól!). Igen, föl kell menni a harmadik emeletre. Ha elcsodálkozik is a bájos idős jegyszedő hölgy (aki tán már harmincegynehány éve is ott volt), hogy bár oda leszól a jegyünk, mégis itt fönn szeretnénk ülni. Igen, a hűség. Ahhoz a kis gimnazistához szeretnénk hívek maradni, aki ide, a harmadik emeletre kapott ajándékjegyet Kálmán Oszkártól. Mert ez hűség a nemrég elhunyt basszista Mefisztójához és Gumnemanzához, Pataky Kálmán Faustjához, Orosz Júlia Margitjához, Rosier Endre Maxához, Rigó Magda Agátájához, Závodszky Zoltán Parsifáljához, Palló Imre Amfortasához, Losonczy György Klingsorához. És hűség mindazokhoz, akik ma is a harmadik emeletre járnak . . . (déel) A harmadik emeleten ... (Fejes felv.) 26