Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-25 / 34. szám

VARGA GYULA: Fotogén felhőre vár K­apált, kaszált gyerek­korában Varga Gyula nagyapjáéknál Püspökla­dányban, szorgalmasan ki­járt focizni a grundra. Ka­maszkorában a püspökladá­nyi MÁV ifjúsági kapusa. A haverok Pestre mennek, őt is hívják egy albérleti szobába. Felutazik. — Jártam sorra Pesten a pályákat, hol van szükség kapusra. Végül kiderült, hogy a Fáy utcai MÉ­­MOSZ-DRASE kapusát le­tiltották, beállhatok. Állás nemigen akadt jó, anyag­­mozgató lettem a Mérleg­gyárban. Még ma is emlék­szem, egy bódéra a gyár mellett, amelyre piros szé­lű plakátot ragasztottak egy szép napon: „Fiatalok, je­lentkezzetek a Színművé­szeti Főiskolára.” — Két verset tudtam, két Petőfi-költeményt, a Szep­tember végén-t és a Falu végén kurta kocsmá­t. Így szóltam megszeppenve a zsűri előtt: „Kérem én csak Petőfit tudok.” Ma is em­lékszem Rátkai Mártonra, ahogyan vérvörösen a ha­ragtól felugrott: „Csak? Magának Petőfi csak? A legnagyobb magyar költő?” Lecsillapodott: „Hát akkor ezt a „csak”-ot mondja el!” Magam sem hittem a sze­memnek, mikor a nevemet a felvételit nyertek között olvastam. A főiskola után Szolnok következett, majd Eger. Ott elfelejtettek táncos-komi­kust szerződtetni, de mégis elővették Lehár Pacsirtá­ját. Varga Gyula nem is­merte a zenés műfajt, s a szerepkör magasba emelte. — Miskolc következett. Elsőnek a Tündérlaki lá­nyok komornyikját osztot­ták rám. Azt írta a vasgyá­ri lap: „A komornyikot Varga Gyula játszotta, nem sok reményt keltően.” Az első igazi siker a Füredi komédiások Patkó Elek ügyvédje. S aztán operet­tek, operettek. — Lelkem mélyéig tilta­koztam a műfaj ellen. Fri­zura, maszk, semmi. Első felvonásban cifra ruha, a másodikban szmoking, mert úgyis este játszódik, a har­madikban majd kitaláljuk. Érdekes, az operettekkel lettem népszerű, de szíve­sen emlékszem az Optimis­ta tragédia Vajnon-jére, s két tanítószerepre, a Gár­donyi Annuskájában, meg Bródy művében. És Reich bácsi a Rozsdatemetőben. S aztán egy zökkenő. Svejk szerepét osztják rá, a szerepanyaggal nem ké­szül el, csak az utolsó pil­lanatban. Kollégái panasz­kodnak, miatta nem megy a próba. — Tizennégy évig „ügye­letes zseni” voltam, — — mondja keserűen — és egy rossz passz miatt feke­te bárány lettem, szinte el­felejtették a tizennégy évet. A Soós Imrééhez hasonló sorsot emlegettek. Hogy túlságosan felfújtak engem is, mert a parasztságból jöttem. — Egy kis erőért, ka­paszkodóért a főiskolás em­lékeimhez menekültem. S újra láttam magam előtt a régi Cseresnyéskertben Körmendi János nagysze­rű alakítását Firsz, az öreg komornyik szerepében. So­ha nem kértem eladdig sze­repet, most az egyszer igen. Ezt az öreg kutyahű, 87 éves házibútort, egyénisé­gemtől, koromtól távolálló figurát. Megkaptam. Min­den előadás, próba maga volt a csoda. Nem is kellett játszani. Hanem a jelmez! Terveztek egy kopott, de díszes libériát, nem tet­szett. Leakasztottam a rak­tárból a zakók közül egy öreg kopott fecskefarkút. Szilk volt, előre esett ben­ne a karom, s megvolt a figura. — Következő szerepe? — Szakonyi Károly: Hongkongi paróka, vígjáté­ki főszerep. — Film? — Soós Imrével, Ifjú szívvel, Kiskrajcár. Az­tán ... a Pesti háztetőkben kaptam egy szerepet. .. Mátyás-templom fölé vár­tak egy felhőt az én jelené­semmel egyidejűleg. Több­ször kimentünk, többször hazamentünk, felhő sehol. Egy hétfői napon nem en­gedett ki a színház. Beugró próba volt. Holott nekem csak néhány mondatot kel­lett váltanom az új szerep­lővel. Telefonáltak, itt a felhő. Csak hiába. „Aztán csodálkozol, mondta a ren­dező keserűen másnap, ha vidékieket nem hívunk.” — Nem kesergésként mondom, megbecsülnek, jó szerepeket játszom, mégis jó volna még egy olyan al­kalom, amikor a vidéki szí­nész szabadnapja és a fo­togén felhő megérkezése egybeesnék. A színészsor­sunk átlagos középhőmér­séklete kedvezőbben ala­kulna! Varga Gyula ilyen gazdag műsorrendben színre ke­rülni, gondoltam, elvégre Gyárfás és Hubay az országhatárokon túl is ter­jesztik a magyar színház hírét, Né­meth László helyét pedig egy kisdiák is jól ismeri irodalmunk csúcsain, vártam hát az igazgató első kérdését. „Fürdőruhát hoztatok-e?” — kérdezte Lendvay Feri. Kimentünk a strandra. Útközben gondoltam, előbb bará­­­tom, tapasztalt írókollégám intéz majd fontos szavakat jövendőbeli rende­zőnkhöz, azután jöhetek én ... Miklós meg is kérdezte, hol lenne tanácsos ebédelni, Lendvay a Park Szállót ajánlotta. Leültünk hárman a medence szé­lére, nézegettük a hölgyeket. — Úszás közben beszélgethetünk — ajánlották. A gyerekek kicsit fröcsköltek, azért megállapodtunk a déli menüben. Délután aludtunk, később sétáltunk. Két napot töltöttünk így el, paradi­csomi állapotban, anélkül, hogy a da­rabokról, a színházról egyetlen szót is váltottunk volna. Néhány hónappal később felszállok a Keletiben a Borsod-expresszre. A kupéban merengő tekintetű férfiú. Mit tesz ilyenkor két merengő tekintetű férfiú? Bemutatkozik egymásnak. — A te darabodhoz tervezem a dísz­leteket — mondta Bartha László, aki egyenesen Tihanyból utazott Miskolc­ra —, milyen szerencse, az úton min­dent megbeszélhetünk, ami fontos . .. — és rögtön elővette a Tiszaeszlár akkor már nála lévő példányát. Egész úton beszélgettünk­ Párizs­ról. Ő akkoriban készítette elő egy ki­állítását. És találkozásunk előtt mind a ketten, alig néhány nap különbség­gel, a Hotel Majory-ban laktunk. emsokára újra utaztunk. Körbe­utaztuk egymást. Először Németh László premierjére, akinek láthatóan nagyon jólesett ez. A bemutatót követő délelőtti sétán, aztán meghálálandó készenlétünket, mikor Lendvay az ut­cán a régi híres Kálmán-operett. Az ördöglovas egyik plakátjára mutatva kelletlenül beismerte, hogy az igazi kasszasiker mégiscsak „ez”, ő zavart előzékenységgel Gyárfáshoz fordult és kortársi tiszteletadással kijelentette: Hátha még te írtad volna? . .. A Tiszaeszlár bemutatóján is ott volt. Ereje teljében, tervekkel a tar­solyában. A banketten az asztalfőn ült, beszélgetett a fővárosi vendégek­kel, a megye vezetőivel. Mindannyiunk helyett, mindannyiunként. És hogy mi minden kísérte azt a négy bemutatót? Éjszakákba nyúló próbák, elszánt küzdelem, bizalmat­lanság, kimondom: félelem? De az aggodalmak nem igazolódtak. Ritka hetek, ritka beszélgetések, ritka sé­ták voltak? Nem tudom. Én minden­esetre alig találkoztam színház és író kapcsolatában ehhez hasonlóval, ta­lán csak most, amikor a pécsi színház számára írtam darabot, így hát kívánni sem kívánok mást a miskolci színháznak, legyen még sok magyar szériája. Legyenek még jobb darabjai, még sikeresebb elő­adásai. 15

Next