Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-25 / 34. szám
VARGA GYULA: Fotogén felhőre vár Kapált, kaszált gyerekkorában Varga Gyula nagyapjáéknál Püspökladányban, szorgalmasan kijárt focizni a grundra. Kamaszkorában a püspökladányi MÁV ifjúsági kapusa. A haverok Pestre mennek, őt is hívják egy albérleti szobába. Felutazik. — Jártam sorra Pesten a pályákat, hol van szükség kapusra. Végül kiderült, hogy a Fáy utcai MÉMOSZ-DRASE kapusát letiltották, beállhatok. Állás nemigen akadt jó, anyagmozgató lettem a Mérleggyárban. Még ma is emlékszem, egy bódéra a gyár mellett, amelyre piros szélű plakátot ragasztottak egy szép napon: „Fiatalok, jelentkezzetek a Színművészeti Főiskolára.” — Két verset tudtam, két Petőfi-költeményt, a Szeptember végén-t és a Falu végén kurta kocsmát. Így szóltam megszeppenve a zsűri előtt: „Kérem én csak Petőfit tudok.” Ma is emlékszem Rátkai Mártonra, ahogyan vérvörösen a haragtól felugrott: „Csak? Magának Petőfi csak? A legnagyobb magyar költő?” Lecsillapodott: „Hát akkor ezt a „csak”-ot mondja el!” Magam sem hittem a szememnek, mikor a nevemet a felvételit nyertek között olvastam. A főiskola után Szolnok következett, majd Eger. Ott elfelejtettek táncos-komikust szerződtetni, de mégis elővették Lehár Pacsirtáját. Varga Gyula nem ismerte a zenés műfajt, s a szerepkör magasba emelte. — Miskolc következett. Elsőnek a Tündérlaki lányok komornyikját osztották rám. Azt írta a vasgyári lap: „A komornyikot Varga Gyula játszotta, nem sok reményt keltően.” Az első igazi siker a Füredi komédiások Patkó Elek ügyvédje. S aztán operettek, operettek. — Lelkem mélyéig tiltakoztam a műfaj ellen. Frizura, maszk, semmi. Első felvonásban cifra ruha, a másodikban szmoking, mert úgyis este játszódik, a harmadikban majd kitaláljuk. Érdekes, az operettekkel lettem népszerű, de szívesen emlékszem az Optimista tragédia Vajnon-jére, s két tanítószerepre, a Gárdonyi Annuskájában, meg Bródy művében. És Reich bácsi a Rozsdatemetőben. S aztán egy zökkenő. Svejk szerepét osztják rá, a szerepanyaggal nem készül el, csak az utolsó pillanatban. Kollégái panaszkodnak, miatta nem megy a próba. — Tizennégy évig „ügyeletes zseni” voltam, — — mondja keserűen — és egy rossz passz miatt fekete bárány lettem, szinte elfelejtették a tizennégy évet. A Soós Imrééhez hasonló sorsot emlegettek. Hogy túlságosan felfújtak engem is, mert a parasztságból jöttem. — Egy kis erőért, kapaszkodóért a főiskolás emlékeimhez menekültem. S újra láttam magam előtt a régi Cseresnyéskertben Körmendi János nagyszerű alakítását Firsz, az öreg komornyik szerepében. Soha nem kértem eladdig szerepet, most az egyszer igen. Ezt az öreg kutyahű, 87 éves házibútort, egyéniségemtől, koromtól távolálló figurát. Megkaptam. Minden előadás, próba maga volt a csoda. Nem is kellett játszani. Hanem a jelmez! Terveztek egy kopott, de díszes libériát, nem tetszett. Leakasztottam a raktárból a zakók közül egy öreg kopott fecskefarkút. Szilk volt, előre esett benne a karom, s megvolt a figura. — Következő szerepe? — Szakonyi Károly: Hongkongi paróka, vígjátéki főszerep. — Film? — Soós Imrével, Ifjú szívvel, Kiskrajcár. Aztán ... a Pesti háztetőkben kaptam egy szerepet. .. Mátyás-templom fölé vártak egy felhőt az én jelenésemmel egyidejűleg. Többször kimentünk, többször hazamentünk, felhő sehol. Egy hétfői napon nem engedett ki a színház. Beugró próba volt. Holott nekem csak néhány mondatot kellett váltanom az új szereplővel. Telefonáltak, itt a felhő. Csak hiába. „Aztán csodálkozol, mondta a rendező keserűen másnap, ha vidékieket nem hívunk.” — Nem kesergésként mondom, megbecsülnek, jó szerepeket játszom, mégis jó volna még egy olyan alkalom, amikor a vidéki színész szabadnapja és a fotogén felhő megérkezése egybeesnék. A színészsorsunk átlagos középhőmérséklete kedvezőbben alakulna! Varga Gyula ilyen gazdag műsorrendben színre kerülni, gondoltam, elvégre Gyárfás és Hubay az országhatárokon túl is terjesztik a magyar színház hírét, Németh László helyét pedig egy kisdiák is jól ismeri irodalmunk csúcsain, vártam hát az igazgató első kérdését. „Fürdőruhát hoztatok-e?” — kérdezte Lendvay Feri. Kimentünk a strandra. Útközben gondoltam, előbb barátom, tapasztalt írókollégám intéz majd fontos szavakat jövendőbeli rendezőnkhöz, azután jöhetek én ... Miklós meg is kérdezte, hol lenne tanácsos ebédelni, Lendvay a Park Szállót ajánlotta. Leültünk hárman a medence szélére, nézegettük a hölgyeket. — Úszás közben beszélgethetünk — ajánlották. A gyerekek kicsit fröcsköltek, azért megállapodtunk a déli menüben. Délután aludtunk, később sétáltunk. Két napot töltöttünk így el, paradicsomi állapotban, anélkül, hogy a darabokról, a színházról egyetlen szót is váltottunk volna. Néhány hónappal később felszállok a Keletiben a Borsod-expresszre. A kupéban merengő tekintetű férfiú. Mit tesz ilyenkor két merengő tekintetű férfiú? Bemutatkozik egymásnak. — A te darabodhoz tervezem a díszleteket — mondta Bartha László, aki egyenesen Tihanyból utazott Miskolcra —, milyen szerencse, az úton mindent megbeszélhetünk, ami fontos . .. — és rögtön elővette a Tiszaeszlár akkor már nála lévő példányát. Egész úton beszélgettünk Párizsról. Ő akkoriban készítette elő egy kiállítását. És találkozásunk előtt mind a ketten, alig néhány nap különbséggel, a Hotel Majory-ban laktunk. emsokára újra utaztunk. Körbeutaztuk egymást. Először Németh László premierjére, akinek láthatóan nagyon jólesett ez. A bemutatót követő délelőtti sétán, aztán meghálálandó készenlétünket, mikor Lendvay az utcán a régi híres Kálmán-operett. Az ördöglovas egyik plakátjára mutatva kelletlenül beismerte, hogy az igazi kasszasiker mégiscsak „ez”, ő zavart előzékenységgel Gyárfáshoz fordult és kortársi tiszteletadással kijelentette: Hátha még te írtad volna? . .. A Tiszaeszlár bemutatóján is ott volt. Ereje teljében, tervekkel a tarsolyában. A banketten az asztalfőn ült, beszélgetett a fővárosi vendégekkel, a megye vezetőivel. Mindannyiunk helyett, mindannyiunként. És hogy mi minden kísérte azt a négy bemutatót? Éjszakákba nyúló próbák, elszánt küzdelem, bizalmatlanság, kimondom: félelem? De az aggodalmak nem igazolódtak. Ritka hetek, ritka beszélgetések, ritka séták voltak? Nem tudom. Én mindenesetre alig találkoztam színház és író kapcsolatában ehhez hasonlóval, talán csak most, amikor a pécsi színház számára írtam darabot, így hát kívánni sem kívánok mást a miskolci színháznak, legyen még sok magyar szériája. Legyenek még jobb darabjai, még sikeresebb előadásai. 15