Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-20 / 42. szám
A 70 éves Kadosa Pál a pedagógiai optimizmusról Ahogy múltak az évek, Kadosa Pál népszerűsége mindinkább terebélyesedett. Mire hetvenedik születése napjához érkezett, rajongóinak egész tábora ünnepli. Azelőtt is szerették, tisztelték, de közönsége, hallgatóinak sokasága mintha felnőttebbé érett volna, ma jobban hozzáidomul, jobban megérti zeneszerzői szándékainak, mondanivalóinak a súlyát és gazdagságát, pedagógiai szellemét, emberi hitelét. Miközben beszélgetünk, a szemét nézem. Szomorú, rezignált tekintetét, amelyben olykor a humor szikrája is fel-felvillan. Halkan, nagyon halkan beszél és szavait nemegyszer jóleső öniróniával oldja fel. Emlékszem, amikor jó néhány évvel ezelőtt megkérdeztem tőle, min dolgozik, mit komponál, csak legyintett. Azt felelte: „Semmit. Elavultam." S most? — Egy év óta nem írtam semmit. Betegeskedtem. Ezt megelőzőn mégis születtek újabb remekművei. Köztük az opus 63-as Szerenádját Copland is elvezényelte legutóbb a Zeneakadémián. S mennyire örültünk, hogy Kadosa művének szuggesztivitása, színdús kifejezésmódjának őszintesége az ugyanezen az estén bemutatott amerikai zeneszerző kortársai fölé magaslott. — Ami a régebbi beszélgetésünket illeti — mondja Kadosa — nem tréfából mondtam annak idején, hogy elavultnak érzem munkásságomat. Egy ideig jóformán semmit sem publikáltam, hanem sorra revideáltam régi kompozícióimat, némelyiket át is írtam. Főképp azért éreztem ennek a szükségességét, mert egyik-másik művem megfogalmazása nem egyezett azzal, amit ki akartam fejezni benne. — Melyikre gondol? — Legalább tizenöt művemet alakítottam át. Például a III. zongoraversenyemben — főképp a II. tételében — úgy éreztem, sikerült áttörnöm a falat. Az I. hegedű-zongora szonátámnak — amelyet már a huszas években kötöttek le kiadásra —, a hatvanas években akadtam végső formájára. Hasonló sorsa volt mind a két hegedűversenyemnek, sőt a József Attila kantátámnak is. De sorolhatnám tovább is ... Kodály Zoltán növendéke volt és már pályája kezdetén egyéni, új hangjával hökkentette meg a konzervatív közönséget. — Kodály Zoltántól nem a kifejezési eszköz stílusát tanultam meg, hanem sok minden mást. A többi között egy igen nagy emberi tanulságot köszönhetek neki. Azt, hogy mindig elégedetlen legyek önmagammal. — Kitől tanult stílust? Fiatal korában ki hatott leginkább zeneszerzői munkásságára? — A leginkább Bartók. És talán Hindemith. Az ő hatásának a bűvkörébe a mainzi Schott kiadónál kerültem, az jelenttette meg akkoriban a munkáimat. Schottéknál Hindemithet valósággal istenítették. — Hogyan szerződött olyan fiatalon a Schott kiadóhoz? — Eleinte itthon próbálkoztam kiadókkal. Aztán egyik jó barátom biztatására ismeretlenül elküldtem egyik művemet Schottéknak. Kérték, küldjék el többet is. Hogyan is ítélkezhetnének csupán egyetlenegy mű ismeretében? Végül huszonhat éves koromban állandó szerződést kötöttek velem. Sokat dolgoztam akkoriban. Mindaddig, amíg a nácizmus közbe nem szólt. — S aztán? — Megtorpantam. Elapadt a szorgalmam, meg a munkakedvem, amikor tudtam, hogy Schotték nem várják új munkáimat és amit írok, az nem kerül hamarosan előadásra. — Mi a véleménye ma az avantgarde törekvésekről? — Ugyanaz, ami azelőtt. Én kezdettől fogva avantgardeista voltam. Szükségességében ma is hiszek és abban is, hogy az avantgarde minden korban másmásképpen fogalmaz, más a kifejeznivalója, hiszen a megújulás a lényege. Nem tudom, mi a sorsuk a kísérleteknek, hogyan hatnak tíz-tizenöt év múlva, megülepednek-e majd? De néhány igen biztató jelenséggel, tehetséggel találkozunk ma is. Például Lutoslawski műveiben mindenképpen érzem a mondanivaló hitelét, erejét. Az avantgardeért ma is síkraszállok, de ennek kötelező voltát nem vonatkoztatom a magam műveire. Magamtól már nem várom a folytonos megújulást. Még akkor sem, ha most is változom az idők folyamán. Thomán István, aki nem volt tanárom, de figyelemmel kísérte pályámat, azt mondta: „Én nemcsak arra vagyok kíváncsi, ami ma történik, hanem arra is, mi lesz ötven évvel a halálom után”. Engem is ez a fajta kíváncsiság fűt. — Miért nem tanított zeneszerzést a Főiskolán? — Annak idején szóba került ennek a lehetősége is, de én úgy vélem, sehogysem egyeztethető öszsze, hogy két tanszéken működjek. S nagyobb szükség volt arra, hogy zongorát tanítsak. — Évekkel ezelőtt világraszóló sikereket aratott a pódiumon, főképp saját műveinek és Bartók műveinek leghitelesebb interpretálásával. Miért nem zongorázik többé? — Egészségi okok miatt hagytam abba. — Tanítás közben sem játszik elő? A Magyar Hét sikere Manchester, október A MAGYAR HÉT BEFEJEZŐDÖTT az angliai Manchesterben, a küldöttségek és együttesek hazaérkeztek Budapestre. A „Window on Hungary” — Ablak Magyarországra — minden bizonnyal valódi magyarországi hangulatot teremtett Északnyugat-Anglia központjában. Ez a hangulat éppúgy vonatkozik az igen elegáns Piccadilly Hotel éttermére, ahol magyar cigányzenekar játszott és magyar szakács hazai ízekkel várta a steakhez szokott manchesterieket, mint azokra a művészeti eseményekre, melyekkel most találkoztak a vendéglátók. Most nincs helyünk arra, hogy a magyar századforduló képzőművészetét színvonalasan bemutató, vagy mai textilművészetünket rangosan reprezentáló kiállítással hosszabban foglalkozzunk, jóllehet e két esemény — a magyar könyvkiállítással együtt — méltán keltett érdeklődést. Amikor például dr. Rosta Endre, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, a magyar küldöttség vezetője, végigkalauzolta vendégeit a századforduló magyar képzőművészeti mesterművei között, az elismerő szavak és szakvélemények éppúgy jellemezték a hangulatot, mint másnap a zúgó tapsvihar és füttykoncert — ez utóbbi itt a legnagyobb ismerős jele — az Állami Bábszínház premierjén. A BÁBSZÍNHÁZ HÉT NAP ALATT hét előadást tartott Manchesterben; az első programban Háry János, a másodikban A fából faragott királyfi és a Petruska szerepelt. Így hát Bartók, Sztravinszkij és Kodály zenéje és neve fémjelezte műsorukat. S ők e nagy újítók jegyében maguk is megújították a bábművészetet, s mind több országban szereznek megérdemelt dicséretet, gazdagítván az új magyar kultúra és a maguk hírnevét. Jóllehet ez a hírnév — kivált, ahol még nem jártak — elsősorban szakmai jellegű, hiszen a közönség többnyire másféle elképzelésekkel ül be az előadásokra a bábszínház műfaját illetően, mint ahogy a végén eltávozik. Joggal gondol arra a néző Manchesterben vagy Firenzében, Párizsban vagy Avignonban, hogy a bábszínház a gyermekek szórakozása. Ami egyrészt igaz is. De Manchesterben a délutáni előadásokon csak gyerekek voltak, tanár kísérőikkel. Az első alkalommal, amikor megláttuk a tüneményes, zsibongó gyermeksereget, bizonyos kételyekkel gondoltunk arra: vajon mit értenekmajd A fából faragott királyfi csodálatosan bonyolult zenéjéből és a bábpantomim meséjéből? Meg a Petruska vásári forgatagban viharzó tragikus pillanatokból? Nem állítom, hogy a gyerekek pontosan úgy elemezték önmagukban a két művet, mint nálunk a Bartók-magyarázók vagy Sztravinszkij értő rajongói. De a felnőtteknek szánt magasrendű művészet, a pazar látvány, a bábok és díszletek színkavalkádja, a megannyi ötlet olyan nézőtéri hangorkánt eredményezett, mely valóban muzsika volt a Bábszínház művészeinek és műszakijainak számára. Hozzászoktak a gyerekek reagálásához, de amint elmondták: 8