Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-08 / 49. szám
kólóivá. Az érzelmek követelik itt a jogaikat, az emberiesség tiltakozik az ellen a nevelés ellen, amelynek következményeit oly döbbenten olvassuk néha az újságok háborús beszámolóiban. Sok mindenre kitérhetnénk még azokból az értékekből, amelyekkel ez a szép, izgalmas, tartalmasan mély film rendelkezik. De a megnézést, amelyet szívből ajánlok, nem pótolhatja a még oly teljes leltár megidézése sem. Inkább hát csak a kitűnő operatőr, Michel Hugo megemlítése végett utalok a nagy hangulati erejű, sokat kifejező színes tájfelvételekre és a jellemrajzot szolgáló közelképekre, valamint Barry de Verzon és Perry Botkin zeneszerző újra és újra visszatérő, a fiúk lelkivilágával azonosuló melódiákra. A szinkronizálás (Csákány Márta rendezésében) a színészi játékhoz méltó magas színvonalon valósult meg. Kramer az emberre, a lélek és jellem változásaira koncentrál. Más úton jár az új kétrészes szovjet film, a Halálgyár az őserdőben rendezője, Szavva Kulis, ő magát az emberiségre leselkedő veszélyt idézi elénk a dokumentálás szándékával. Hősei tudósok, egy, a békéért küzdő nemzetközi szervezet tagjai, akik nehéz expedíciós küldetésük közben nemcsak a neokolonializmus rémtetteit látják a fekete Afrikában, hanem a baktériumháború egyik előkészítő intézményét is. A rendező természetesen nem mond le a konfliktuskeltés játékfilmes eszközeiről sem. A főszereplő Szmolencevnek a kisebbség helyzetéből kell a nagy célokért küzdenie, a tudatlanság és álnokság egyaránt ellensége a hivatalos üléseken éppúgy, mint a dzsungelben, a zsarolás, amellyel meg akarják törni, célbaveszi az expedícióban részt vevő leányát is. De vagy nem elég drámai ezeknek az összeütközéseknek az exponálása, vagy a folytatásuk marad meg a puszta információközlés feszültségi színvonalán. Talán csak az expedíció különböző meggyőződésű tagjainak egymásratalálása és tudósi-emberi helytállása a megpróbáltatás napjaiban — ez az az epizódsor, amelyben eleven érdeklődést kezdenek kelteni és megfogható lelki közelségbe kerülnek hozzánk a történet hősei. Ez a rész azonban viszonylag csak kis helyet foglal el a több mint háromórás filmben. A többi jobbára csak közlés. Mozgóképes megelevenítése mindannak, amit az újságokból, filmhíradókból tudunk. Nagy gonddal, alapossággal készített illusztrációk. Amikor pedig átlépik a forgatókönyvírók (Sz. Mihalkov és A. Stepjanov) ennek a fajta dokumentációnak a határait, akkor a hitelt veszélyeztetőn egyszerűsítenek (ez történik például az őserdei nácik formaruhás, karéneklős, a harmincas évek Hitler-jugendjét idéző megrajzolásakor). Az egységesebb stílus (akár a drámai jellemábrázolás irányában) nyilván sokat segített volna abban, hogy Szavva Kulis alkotása a nagy ügyhöz, az emberiség védelméhez méltóan nagyhatású film is legyen. Bemutattak a héten egy színes angol revüfilmet is. A Twiggy, a sztár Sandy Wilson musicalje nyomán készült, Ken Russel rendezésében és amint a cím is utal rá, azt a népszerűséget igyekezett gyümölcsöztetni, amire a világ legsoványabb manökenje tett szert a divat változásaira oly érzékeny körökben. Nem valószínű, hogy az eredeti darab is nagyon sikeres lehetett. Amit készítettek belőle, az enyhén szólva — siralmas. Afféle színház a színházban, ez esetben: színház a moziban. A vetítési idő megegyezik a filmbeli revüszínház előadásának idejével. Jeleneteket látunk egy előadásból. Prózát, ének- és táncszámokat. A díszpáholyban fontos néző ül, a nagy hollywoodi rendező. Neki játszanak a színpadon, az ő figyelmének felkeltéséért intrikálnak a kulisszák mögött. De ha legalább friss, kedves humorral tennék ezt. Itt minden túl hangos, túl exponált. Csak a táncszámok szórakoztatnak úgy-ahogy. Meg a hollywoodi rendező képzeletében megjelenő ultrasuper revü jelenetek. Ezekben ott van az apai-anyai. Unalmat régen készítettek ilyen költségesen. No és Twiggy? Ö milyen? Hát... jól állnak rajta a ruhák. És ügyesen táncol. Talán még énekhangja is van, ha valóban ő énekel, amikor énekel. A játéka, amilyen egy igyekvő amatőré. De nem rí ki az együttesből. Erre nagyon vigyázott a rendező. A színészeitől olyan túlzó, ripacskodó, önmutogató játékot követelt, amelyben a szerény képességű, szolid és jelentéktelen Twiggy — már a kontraszt folytán is — sztár lehet. Kürti László Az Erkel Színház színpadán ülőpróba. A szereplőket szokatlan fény ragyogja be: a tévé kamerái is megjelentek, hogy Az álarcosbál felújításának előkészületeit filmszalagra rögzítsék. Ezúttal a második szereposztás fiataljai — köztük Sudlik Mária, Jablonkay Éva, Korondy György és Miller Lajos — próbálnak, a régebbi gyakorlott, sikeres gárda — élükön Déry Gabriella, Komlóssy Erzsébet, Simándy József és Melis György — egyelőre csak a házi színpadon találkozik a karnaggyal és rendezővel, vagyis Ferencsik Jánossal és Békés Andrással. Az ülőpróba általában jobbára csak a kezdet kezdete, a színpadi megvalósulásnak az ígérete, de most a zenei megszólalás különös intenzitása máris magávalragadó, felvillanyozó. Hogyhogy épp Az álarcosbálra került sor? Ferencsik János miért éppen ezt a Verdi-operát választotta? — Az álarcosbál felújítását én javasoltam és az ötlet Békés András barátomnak is igen megtetszett. Az Operaház igazgatója ezt az ajánlatunkat el is fogadta. Verdi valamennyi operáját szívügyemnek érzem, de Az álarcosbált mindeddig csak beugró karmesterként vezényeltem. Most első ízben Ferencsik vezényli... Előzetes híradás Az álarcosbálfelújításról Ferencsik János próbál .