Film Színház Muzsika Évkönyv, 1973
Sütő András: Tamási Áron idézése
életműnek volt rendes folytatása. Mint minden igazi alkotó, az életét ringatta bele mindig az írásba; erős szenvedélyét, hogy népének költőanyagává legyen. S nem valahol a társadalmi ellentétek fölött, hanem az életnek azon a szintjén, ahol Ábel a szegények zászlaját felvette. A két cserfa alatt is megálltunk. Akkor még kerítés volt e helyen: átalagozható akadály. Épp ahol most a sírja van. S ahonnan most már valóságos bekötő út vezet az aszfaltos főútig. Két esztendeje még csak ösvény volt, nem is egyenes, hanem füvek közt bolyongó, akár a bizonytalanság érzése, amellyel műveinek hazai kiadása elkezdődött. Ami pedig ezt a sírhoz vezető utat leginkább megnyomta: egy valóságos menykő volt. Szervátiusz Jenő — akit én magamban, tekintetének konok szomorúsága miatt Michelangelóhoz hasonlítok — a mennykövet trachitnak nevezi. A mélységbeli tömör kőzetek kilenctonnás darabja. Visszavágó, dühös természetével összetörte már a szobrász hagyományos vésőit. Az immár félkész munkát nézegetjük. Egy kék csobbanás Szervátiusz tekintetében mintha azt mondaná: emberére akadt a kő. Törhetetlen acélt szerzett: vidrát, az nem csorbul. Szerszámait nézegetjük a kunyhóban, amely a művésznek a szálláshelye. Szalmapriccs, jó terpeszkedő, hogy Jenő bácsi mellett a fia, Tibor is elférjen, továbbá egy tákolmányasztalkán néhány férges alma s két paradicsom, így, ahogy van, a szélpengető hasadékaival, Ábel kunyhójára emlékeztet, amely hasonlóképpen úgy kuporgott szomorúan az erdő szélén, mintha csóró emberek építették volna. Ez még az Áron hasonlata. Úgy is mondhatnák: alapkőletétele a későbbi katedrálishoz, aminek félbetörött Vadrózsa ága leng a tetején. Ezt az utolsó munkáját zokszó nélkül tűzhetjük oda az életmű bütüjére , miként a házépítők szokták a befejezettség s majd a beköltözés örömének szimbólumaként. Költözködést indított el Szervátiusz is a vidra-hegyű vésőivel. A rokon művész hangján rendre hívja elő az életmű alakjait. Mint rendes feltámadásnál, a cselekedeteik szerint állítja sorba s füröszti meg őket saját balladacsobogású képzeletében, igazodva, körkörös összeforrottságban egyetlen intelemmé tömörülnek. S ha valakinek szeme van hozzá, olyasféle tanulsággá, amire az időnek markában, további miheztartás végett éppen szükségünk van. Néhai Süket Imre gátja mellett ez a szervátiuszi gyülekezet is elébe veti magát az abroncstalanság természetének. Akit meg nem állít, viszontlátásra serkenti legalább. 2 ember, akit ezen az úton elkerülni lehetetlen: létünknek része, s mivel nem a szeszélytől kaptuk, hanem a sorsunk gyöngyözte ki: az eszmélésnek része, amellyel egy közösség önmaga fölé hajlik. A fejnek épp újabb felvetése végett. S a reflexiónak mennyi más formáját kínálja! Mondandóján innen és túl, ha csak nyelvi kincseit nézzük, megannyi tükör az anyanyelvi ábrázatnak minden reggeli számbavételéhez. A szokványos kérdést: miként szolgál az egészség , az ő mondatainak bartóki lejtése módosíthatná bennünk ilyenformán, hogy s mint szolgál, uram, az édesanyanyelve? Erről is szót váltunk Szervátiuszszal. Egyebek között Szép Domonkos Anna hiányáról a trachitból kiszabadított gyülekezetben. Ennek a balladának ősi tömörsége — akár egy ógörög akta — mintha eredetileg is kőbe kívánkozott volna. A párjavesztett leány eget hasogató sikolya: Verjen meg az Isten, háborúcsinálók! — az íróiból máris átszikrázik a szobrászlátomásba. S majd onnan új alakzatában a sokaság emlékezetébe. A sokaság máris gyülekezik itten. Gyalogos lábak, autók simítják, szélesítik valóságos térré a régi füves ösvényt. — így van ez, hogy állandóan jönnek — sóhajt Jenő bácsi, s elnéz valamerre a tenger felé, ahonnan a fiát várja. Áron látogatói pedig a csodát várják tőle, hogy véső szerszámait munkába állítsa. Így készül hát ez a hegyibeszéd, mint hajdan is, a sokaság szeme láttára. A kő hangját is beleszámítva: füle hallattára. Itt még csak készül, épült Tamási Áron emlékmű Téli zarándokút Tamási Áron sírjához - Németh Lászlóné, Illés Jenő, Németh László, Sütő András és Veress Dániel (Fotó: Lakatos István)