Film Színház Muzsika 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-25 / 21. szám

Sikerek közben „Eleven világot a színpadon../" B­abarczy Lászlónak, a Kaposvári Csiky Ger­gely Színház tehetséges ren­dezőjének a nevét egyre többen ismerik a szakma szűken vett körén kívül is. Eredményei elismerésre méltók és ennek nyomán valószínűleg biztosított szá­mára az alkotó munkához szükséges egészséges lég­kör is. — Valóban, lényeges eg­zisztenciális problémáim nincsenek, mint „magán­embert” nem nyomaszt semmi, igaz, sokat kell utaznom Budapest és Ka­posvár között, de ezt a kis kényelmetlenséget a szak­máért igazán érdemes vál­lalni. — Így szólt a mondat: „mint magánembert nem nyomaszt semmi”. — Bár a kettőt nem szí­vesen választom külön, de ami igazán nyomaszt, az nem magánemberként érint. A céljaink és a meg­valósítás lehetősége közötti jelenlegi ellentmondásokra gondolok és arra, hogy ne „színház-színházat’’ csinál­junk, hanem olyat, aminek hitele van — nem elvont kulturális és esztétizáló hi­tele —, s a mi mai éle­tünkre vonatkozó jelentés­sel bír és azért nézi meg a közönség, mert úgy érzi, hogy személyes köze van hozzá. — Mit jelent az „elvont kulturális és esztétizáló hi­tel” meghatározás? — Brecht nyomán vala­hogy úgy fogalmaznám meg: oly módon kell meg­küzdeni a magunk színhá­záért, hogy ki kell búj­nunk abból a hálóból, amit az előző korok a saját íz­lésük szerint szépnek aposztrofáltak, tehát, hogy a színház ne az unalmas szépség világa legyen, ha­nem az eleven, izgalmas világot mutassa be. — Vannak ennek akadá­lyozó tényezői? — Természetesen első­sorban olyan darabokat kell játszani, amelyek er­re alkalmasak, de talán még ennél is fontosabb, hogy a színházi alkotókö­zösséget egységes, újat akaró szellem hassa át. Itt nemcsak egységes világné­zetre gondolunk, hanem egységes esztétikai törek­vésekre is. — A többes szám szán­dékolt? — Igen, a kaposvári színházban kialakulóban van egy ilyesfajta közös­ség. — Miért szükséges hang­súlyozni a közösség fogal­mát? — Szívesen hangsúlyoz­zák ezt az egységet, de többnyire nem sikerül megvalósítani. Általában az történik — ez a magyar színházi élet hagyományai­ban gyökeredzik —, hogy a színházak a személyes si­kereikért küzdő csoportok­ra, vagy individuumokra bomlanak föl. Vagyis így elvtelenné, etikátlanná vá­lik a színházi tevékenység. Ami persze nem azt jelen­ti, hogy akik csinálják, elv­telenek, vagy erkölcstele­nek, hanem azt, hogy az a szellem, aminek át kéne hatni és összetartani őket, nem tud elég erős lenni. Még nem is valamiféle szakmai-erkölcsi hozzáál­lást kifogásolok, hiszen a függöny felgördülése után mindenki egyformán igyek­szik képessége legjavát nyújtani, hanem azt, hogy sokszor erőtlenek, gyengék az irányfények, amelyek ezt a munkát vezethetnék. Ilyenkor természetszerű, hogy a színészek, rendezők magukramaradottaknak ér­zik magukat és a legkülön­bözőbb módokon próbál­koznak sikereket elérni. Én nem arra gondolok, hogy valami utópisztiku­san boldog állapot jöjjön létre, hiszen a színházi munka egyénekre épül, de határozott szellemű közös­ségben még a bukások is értelmesek lehetnek. Egy szilárdnak nevezhető ér­tékrend mindenkinek meg­könnyítené a munkáját. — Ez a törekvés nem ál­talános? — Én azt hiszem, hogy már nagyon sok színház­ban folyik ezért a küzde­lem. Természetesen az len­ne a legjobb, ha ez a lég­kör a színházi élet részé­­ben megvalósulna és min­denki tudná, mennyivel já­rult hozzá a magyar szín­ház szellemi arculatának megteremtéséhez. — a k — Egy fiatal rendező tapasztalatai „A hitem változatlan" E­bben az évadban a Békés me­gyei Jókai Színház vezető rendezője, tavaly ugyanebben a színházban volt. Három évig a Mikroszkóp rendezője, előtte egy évig a veszprémi színháznál dol­gozott A bölcsészkar elvégzése után került a főiskola rendező szakára. — Nálunk a művészetoktatás a színpad hátsó falától a zenekari árokig tart, ezen túl a szakma ködfelhőbe burkolódzik, — mond­ja Szűcs János. — Pedig nem jó dolog a közönségtől elszakadva, öncélúan „művészkedni”. Én eb­ben az ügyben olyan fokon va­gyok elkötelezett, hogy nem is ér­tem, hogyan lehet figyelmen kí­vül hagyni a nézőtéren ülő em­bereket, a rendezők, hogy tudnak elszakadni, „társadalommentesen " dolgozni. — Mi hát a rendező feladata? — A színház művészeti, egy­szersmind társadalmi intézmény. Feladata nem egyszerűen a szó­rakoztatás, és kulturális nevelés. Ez is, de nem csak ez. Feladata az is, hogy művészi eszközökkel politikai állásfoglalást képvisel­jen. A rendező feladata tehát világnézeti színházat teremteni. Ez mindenféleképpen indulatokat kavar föl, de a semmi nem kavar föl semmit. — Mennyire látszik reálisnak e koncepció megvalósítása? — Hogy ezt hol, melyik szín­házban fogom tudni megvalósíta­ni, most nem tudom. Ez többféle körülmény közre­játszásától függ. Nincs nagy szakmai múltam, de a békéscsabai két év nyomán — amikor igen jó helyzetben vol­tam — talán körvonalaiban kide­rült, hogy milyenfajta színházat akarok csinálni. A lehetőségek azonban annyiban korlátozottak, hogy a jó alkotó légkörhöz belső biztonságérzetre is szükség van. Ebben most — külső okoknál fog­va is — némileg híjában állok. — Milyen egy vidéki színház rendezőjének élete? — Aki vidéki rendezőséget vál­lal, az vállalja azt is, hogy nagyon nehéz életet él. Az évad derekán feleségemmel — aki Pesten él — gyakorlatilag hetente három órát találkoztunk, mert éppen azon a napon tanít egész nap, amikor én szabadnapos vagyok. Kisfiámat ugyanennyit láttam. — A következő évadra a Szege­di Nemzeti Színházhoz szerződött. — Budapestre hazajárni onnan sem lesz könnyebb, de örömmel vállalom. — Térjünk vissza a színházi el­képzelésekhez. Mi kell hozzá, hogy megvalósuljanak? — Én nem ragaszkodom a ve­zetői pozícióhoz, de azt szeretném, ha olyan munkát végezhetnék, amihez kedvem van. Az esetek többségében azonban ez csak ak­kor érhető el, ha a kedv mellé „helyzet” is társul. A békéscsabai színházban már kialakult a színé­szek között egy viszonylag egész­séges légkör, egyre több színész érzi darabonként a helyét. — A Szűcs János által rende­zett darabokra az üde, bizakodó, humor jellemző. — A hitem változatlan. (B. K.) Szűcs János, a Békés megyei Jókai Színház vezető-rendezője Új szerepek előtt „Mintha állandóan készülnék..." T­ucatnyi filmben, tévé­játékban játszott. Csak emlékeztetőül: Hahó, a tenger!, Szindbád, Végre hétfő, Rózsa Sándor. Jön­nek az újak is: Luttor Ma­ra Jelbeszédje, Fazekas La­jos Ámokfutása. Játszott a Gyermekszínházban Tün­dér Ilonát és Győrben, mint vendég, Shakespeare-t. Ádám Ottó tanítványa, az induláskor Horváth Teri igazította meg a nyaklán­cát, emberi szóval szólt hozzá Szirtes Ádám. Még­is ... — Szeretem a magányt, s ami talán még rosszabb: keresem is. De nem lehet az sem, hogy ez az igazi természetem: mintha rá lennék kényszerítve. Nem, nem egyformák a napjaim. Van, hogy délelőtt próbá­lok, délután és este fellé­pek, közben szinkron és néha film, máskor meg semmi. Amíg Győrben vol­tam, egész nap próbáltunk, elég sokat utazgattam. Pestre vissza egy filmbe, azt hittem, hogy nagyon kifáradtam. De csak egé­szen rövid ideig tudok pi­henni. Pihenés közben ösz­­szegyűjtök egy csomó fe­szültséget, amit csak a munka tud levezetni.­­Nagy költő lehet Huszá­­rik Zoltán, ha felfedezte Muszte Annában a virág­áruslányt. A Szindbád vi­rágáruslánya Muszte Anna. Szép és kiszolgáltatott, de nem feltűnően szép és nem feltűnően kiszolgáltatott. Ha feláll a metró mozgólépcső­jére, nem ismerik fel.) — Hiszek abban a szín­házban, ahová szerződtem, hiszek abban a szeretés­ben, amellyel fogadtak. Szerettem nagyon a gye­rekeket, a Gyermekszínhá­zat, de nagyon szeretnék sokat énekelni és táncolni a Vidám Színpadon ... Ma­ximalista vagyok, eddig nem olyannak látszottam, mint amilyen vagyok, mint amilyen lenni szeretnék. Ha nincs is sok lehetősé­gem, legalább igényem le­gyen, önmagammal szem­ben. Nekem nagyon kell a szabadság, nagyon kell a szeretet, hogy levegő le­gyen körülöttem a színpa­don. De szükség van fel­adatra is. Ez biztos, hogy így van... (Az osztálytársai: Ben­­cze Ilona, Marsek Gabi, Tí­már Béla, Koroknay Géza, Szegváry Menyhért, Nagy Gábor. Ki, hol tart most? És hozzájuk képest hol tart Muszte Anna? őt nem ér­dekli, nem izgatja a közis­mertség-sorrend. Bízik ma­gában, az időben, a tapasz­talatokban, a munkában. — Törőcsik Marit nézem meg legtöbbször a színház­ban. Sokat gondolok rá, ta­lán a példaadómnak is mondhatnám, ha nem tisz­telném annyira. Olyan bölcs! Annyit tud az élet­ről, a színházról! A nagy álmokból elég volna, ha egy is megvalósulna: egyszer vele, neki, érte játszani! Minden szavának, mozdu­latának emberi fedezete van. Ezt pedig nem lehet utánozni, eltanulni. Ha el­megyek valahová, minden kő, fa, hegy, folyó tud me­sélni. S ha nem hallom a mesét, akkor kitalálom ma­gam. Ha felveszem a jelmezt, ha díszletek közé kerülök, akkor kapom meg azt a lökést, amitől kon­túrt tudok rajzolni egy fi­gurának, alaknak, han­gulatnak. Nyitott szem­mel járok, de nem veszek észre mindent elsőre. Visz­­szatérek, szorongva nézem, mi az, amit akkor nem vet­tem észre? Néha csak egy apróság kerül rá az első képre, az első benyomásra. Máskor épp a lényeget nem veszem észre elsőül, csak az apróságokat. Nem hiszek az impressziók csalhatat­­lanságában. Én próbálni szeretek előadás előtt, nem szöveget elemezni. Akció közben, menet közben szer­zem meg a figura karakte­rét, nem ábrándozva. (Nem könnyű elhagyni a gyerekeket, a meséket, a megtalált gyermekkort. Emlékszik a grundra, ami a ház mellett volt.) — A vidéki életre job­ban emlékszem: a kerítés foghíjaira, a láda mintáira, amin dédnagyanyám ült, a történetekre, amiket me­sélt. Egyetlen jó szótól kezdtem el jól tanulni. Egy ilyen jó szót mindig várok, most is.­­Énekelni fog? Táncolni fog? Vidám színházat sze­retne, örömöt, kedvet ne­künk. Énekórák jönnek, táncórák mennek — iga­zából Csehovot idézi Musz­te Anna. Azt mutatja meg nézőknek, nekünk, amit el­mulasztottunk az életünk­ből. És azt, hogy érdemes elindulni nagy, szép célo­kért. Ha énekelve, ha tán­colva — hát úgy.) (a. m.) mi Séta a kertben Muszte Anna 77

Next