Film Színház Muzsika 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-25 / 21. szám
• • Önelégültség nélkül „Sok vágy él bennünk" Még főiskolás volt, amikor az egész ország nyilvánossága megismerhette Cserhalmi György nevét. Veszelka Imrét játszotta a Rózsa Sándor című tévéfilmsorozatban. Alakításából valami határozott, biztos színészi alkotóerő áradt, szinte azt sugallta, ez a fiatalember kiforrott, kész egyéniség. Pedig korántsem ilyen egyszerű a helyzet. Ha valaki figyelte a Veszprémi Petőfi Színházban megszülető alakításait, észrevehette, mennyire küzdve, gyötrődve, erős, belső fegyelemmel és szellemi igénnyel alakítja önmagát, formálja a szerepeken keresztül színészi lényét . Vajon, elégedett-e mindazzal, amit eddig elért? — Nem volna szabad panaszkodnom, mert a színház sokféle lehetőséget adott számomra, mégis — úgy érzem — színészi energiáim jórésze lehetetlen maradt. — Mi ennek az oka? — Nemcsak szerepigény él bennem, hanem vágy a nagyobb, intenzívebb próbák iránt. Irigylem azokat a színházakat, ahol három - négy hónapig próbálhatnak a színészek. Itthon is hallottam már ilyenről, de úgy tudom, olyan országokban, ahol a színházkultúra igazán magas, mint Szovjetunióban, Angliában, ott szinte természetes a három-négyhónapos próbaidőszak. Az ember egy darabot eljátszik Veszprémben harmincegynéhány előadásban, s talán csak a végefelé érzi, hogy most tartott ott, ahol kezdenie kellett volna. Meggyőződésem, hogy csak a szereppel, a darabbal való hosszú együttlét hozhat létre olyan felismeréseket, amelyek a színészi alakítást alkotássá tehetik. — Talán nem elég szervezettek a próbák? — Nem erről van szó, inkább a színészi megközelítéssel van a baj. Nem tudjuk a rendelkezésre álló próbaidőt sem eléggé kihasználni. A mozdulatokon, a külsőségeken való rágódások gyakran szétzilálják az embert, nekem is adódik olyan periódusom, hogy csak nézem a többieket, próbálok beilleszkedni, részt venni a közös játékban . . . — Ez persze lényeges kérdés, különösen, ha van mihez kapcsolni a saját tevékenységét . . . Számomra ebből a szempontból nagyon sok szellemi lehetőséget adott a veszprémi színház. Mikor Debrecenből idekerültem, azonnal egy rendkívüli intenzitású próbafolyamatba cseppentem. Németh László Győzelem című művét próbáltuk Latinovits Zoltán rendezésében. Meglepő volt már a légkör is. Kezdve azon, hogy a rendező közölte, akinek nincs kedve az ügyhöz, az nem köteles részt venni a produkcióban, csak a darabért teljes odaadással dolgozó színészekre akar támaszkodni. Olyan termékeny, felfűtött szellemi izgalomban zajlottak a próbák, hogy abból rengeteget lehetett tanulni, egyáltalán úgy éreztem, hogy Latinovits minden erénye érvényesült: ő olyan pontosan tud „előjátszani” nőt, férfit, fiatalt, öreget, hogy nemcsak a rendezői instrukciókból, hanem a színész közelítésmódjából is sokat tanulhattam. Ez folytatódott további együttes munkáinkban, amikor a Kispolgárokban rendezett és amikor együtt játszhattunk Az ügynök halálában. Nekem ez a három munka jelenti azt a pillanatot, ahonnét színésznek mertem vallani magam. — Az Ügynök halála, úgy tudom, különösen izgalmas szellemi lehetőség volt, mert itt egy fiatal rendező, Valló Péter is belépett a színházba . . . Valóban nagyszerű próbákat élhettünk végig, itt élvezhettem a színészirendezői munka igazi intenzitását, nemcsak szituációkon bíbelődtünk, hanem a játék egész gondolatvilágát elemeztük, megismertük, megpróbáltuk kifejezni. — Folytatódott ez az alkotóhangulat a Kőműves Kelemen színrevitelénél is ? — Igen, de másképpen. Nagyon nehéz volt számomra Kőműves Kelemen megformálása, mert eleve különös feladat a kövekkel való játék. Vonzott, de ettől féltem legjobban. Olyan mozgás- és cselekményrendszert kellett kialakítani, hogy kifejeződjék: az emberek súlyos mozdulatokkal, iszonyú erővel dolgoznak , karjukban, lábukban tornák tömegét őrzik, ettől mozdulataik lelassultak, mások a reagálásaik, mint amiket megszoktunk a színpadon. — Úgy látom, hangban is sok problémát jelentett ez a szerep — Igen, mert kifejezetten rossz hangadottsággal rendelkezem, az én hangom recsegő tenor, akkor jönnek létre hangban is jó alakításaim, ha lelki kondícióm is rendben van. — Nem lehetne ezen segíteni? — Sőt — kellene! Egyáltalán, úgy érzem, sokkal jobb lenne, ha a színészek egy darab vagy a mesterség gondjairól többet beszélnének, mint az autó vagy a pletyka világáról. Persze az is igaz, hogy kevés olyan belső esemény van, ami úgy igazán szakmailag megzsongítja a színházi világot. — Mi lenne hát a megoldás? — Gondolom, az is sokat segítene rajtunk, ha a kölcsönös kiadatások természetesebben bonyolódnának, más színésszel, más rendezővel dolgozni mindig felfrissülést jelenthet. — Mire készül a jövő szezonban ? — Ezt nem mindig tudjuk előre, pedig jó lenne. Nem tudok olyan színészt, aki szeretné, hogy bizonytalanságban dolgozik. Különösen, mert nagyon sokunkban, fiatalokban és idősebbekben is él a vágy, hogy klasszikus szerepekben iskolázhassuk vizsgáztassuk magunkat . S ez máshol, tévében rádióban sem elérhető? — Ha a rendezők nem felületesen, hanem belülről ismernék a fiatalokat, talán több vágyunk, reményünk megvalósulhatna. Akkor a fiatal színészeknek nem az adna rangot, hogy ki kivel tegeződik, hanem milyen munkát végez . . . (i. l.) Cserhalmi György első veszprémi színpadi szereplése Németh László Győzelem című drámájában. A képen: Dobos Ildikóval