Film Színház Muzsika 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-23 / 8. szám
művészi tekintetben azt kapja tőlük, amit szeretne. — Sokáig próbáltak-e egy-egy jelenetet, mielőtt felvételre került volna sor? — Én nem szeretem a túlzottan gyakori ismétléseket, ha agyongyötörnek vele, akkor percről-percre rosszabbul oldom meg feladatomat. Fábri pontosan érzi, tudja, mikor válnak a próbálgatások fölöslegessé, mikor érkezett el a színész ahhoz, hogy a lehető legjobbat préselje ki magából, mindazt, amire erejéből futja. — Nézi-e a tévében Fábri filmjeinek felújítását? — Aznap, amikor az Életjelt közvetítették, délután moziban voltam, utána pedig megnéztem a tévé műsorát. Nagyon elfáradtam és úgy határoztam, hogy az Életjelből csak egy kis részletet nézek meg. Mondanom sem kell, hogy nem tudtam félbehagyni, varázsától nem tudtam szabadulni. Ritka esemény, hogy ennyi év után ennyire elevenen éljen egy film hatása. Alig várom a többit. Vajon az Édes Anna igazolja-e azt az emlékemet, hogy akkor már valamicskével több színészi eszközre tettem szert, és Fábrinak egy kicsit könnyebb dolga volt velem? — Mire emlékszik még? — Kis tréfás epizódok nekem sosem jutnak eszembe, márcsak azért sem, mert emlékezetemben mindig csak a lényeges, a legfontosabb mozzanatok rögződnek. A többit elfelejtem. Fábrira minden alkalommal tisztelettel nézek föl és minden szavát elfogadom. Garas Dezső csupán egyetlenegy Fábrifilmben szerepelt, de felejthetetlen sikerrel. A Két félidő a pokolban egyik főszerepét játszotta. — Nemcsak a szerepre, meg a sikerre gondolok ma is szívesen, hanem a film forgatásának idejére is. Pedig gyötrelmes körülmények között dolgoztunk. A futballmeccset■ egy Pest környéki lőtéren, egy iszonyú meleg, fullasztó katlanban kellett végigjátszanunk, ott vették föl. Az óriási technikai követelményeket Fábri a maga legendás alaposságával valósította meg. A magam sikerét főképp annak köszönhetem, hogy teljességgel rábíztam magamat Fábri rendezői koncepciójára. Bámulatos biztonsága, pontos instrukciója levette vállamról a fölösleges terheket. Én akkor még félig-meddig kezdő voltam, ezt megelőzőn alig egy vagy két filmben szerepeltem. Garas Dezső arcára töprengés ül: — Régen volt ez, ha jól tudom, tíz-tizenkét esztendővel ezelőtt. És sajnos csak egyetlenegyszer filmeztem Fábrival. A kisebb mozzanatokra már nem igen emlékszem, pedig örömmel beszélek róla. Fábri Zoltán Körhintája főiskolás korom nagy élménye volt. Ő maga rendkívül imponált nekem, és imponál ma is. Nagyrabecsülöm azért is, mert nemcsak rendez, hanem kiváló díszlettervező is. Szeretem a tág látókörű embereket, azokat, akiknek az érdeklődésük, tudásuk többfelé ágazik, tehetségük nem süpped bele egyetlenegy műfajba, irányba. Jó volna, ha színpadon is rendezne újra . . . GARAS DEZSŐ: Csak egyetlen egyszer... Garas Dezső és Sinkovits Imre a Két félidő a pokolban főszerepeiben kelmeszerű lett. Annak látta mindenki, aminek Fábri elkézelte. Aztán megszűnt a színház, és helyén megalakult az Úttörő Színház. Fábri lett igazgatója, de azt is mondhatnám: kitalálója is.ztán sokáig nem találkoztunk, amikor a filmgyárhoz kerültem, ő volt a művészeti vezető. Soha jobbat! Még akkor sem, ha érezhető volt: nem hivatalnoknak született. És mintegy kísérletként átvett, átgyúrt, a maga hasonlatosságára alakított egy felibe maradt filmet. Gyarmat a föld alatt, ez volt a címe. Milyen volt? Amilyen lehetett. De Fábri — az a gyanúm, és jogos a gyanú — ujjgyakorlatnak tekintette, kipróbálta filmrendezői képességét, erejét. Futja-e tehetségéből a filmre is? Mert ez a polihisztor — hisz még írni is tud, ért a zenéhez is talán, az építészethez — úgy érezte: a film az a művészet, mely mindent egybefoglal. A zene elmondja, amire a szavak alig képesek. Az operatőr azt is láttatja, amit csak megsejthetünk. Az Életjel bányászfilm volt, felsőbb megrendelésre, úgy emlékszem, valamennyien nekifogtunk akkoriban dramaturgok, hogy a film megszülethessék. A szuhakállói bányaomlás meghozta a témát, a megoldást. Most láttam újra a tévében, húsz év után, — és ma is olyan élő-eleven, mint akkor volt. Még a kötelező lakkozás is emberi értelmet lelt, — mert Fábri az emberi sorsokkal törődött. Sorra láttam a filmjeit — együtt is dolgozhattam vele — és igazán még mindig nem ismertem. Még nem láttam rajzait. Milyen céltudatos ez a filméletmű! Azt hiszem idősebb rendezőink közül — idősebb, hisz a „nagy öregek" közé tartozik már — senki sem alakította ki ilyen egységessé életművét. Sosem egy-egy filmet forgatott, mindig az életmű egy részét. Ez a keménység, határozottság, néha már kegyetlenség, — és mégis: mennyi titkolt, nehéz nyomás alól felszabaduló líra. A s most — azok az illusztrációk! Kisregényem halálos komolysággal szól háborúról, a tegnapról és az akkori, 46—47-es máról, a szorongásokról, félelmekről, megalkuvásokról, gyávaságokról. Minden kicsit vastagon ábrázolva. És az illusztrációk? Tollrajzok, aprólékos pontossággal — de semmi közük az alakokhoz, helyzetekhez: vallomás és vélemény róluk. És mégis — ugyanaz, csak ironikusan, groteszkül, „elrajzoltan”, tragikomikus fintor inkább, mint hűséges ábrázolás. Az első pillanatban meghökkentett. Aztán rájöttem, így valahogy kellett volna megírnom mondandómat, ábrázolni alakjaimat. Mindez benne volt ugyan a kisregényben, de bátortalanul. Ezt a tétova, félénk abszurditást szabadította ki belőle, rajzolta meg. És ekkor ismertem meg igazán. Mindig a valóságról szól, de ez a valóság véleménye a valóságról, a kezébe kaparintott műről. Addig nem nyugodhat, míg a mű ki nem vallja lényegét, „fábrissá” nem válik, de ugyanakkor mégis megmarad — milyen titka ez alkotásainak? — az íróalkotta törvények között. Zárt, kérlelhetetlen világ az övé. Rákényszerít, hogy az ő szemével lássunk, az ő értelmével ítéljünk. Ezek a filmek — vallomások önmagáról. Mindegyikben ráismerhetünk az alkotóra. Hány filmművésznek adatott ez meg rajta kívül? 15