Film Színház Muzsika, 1974. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-13 / 28. szám

VESZI ENDRE A RADIODRAMARÓL Elszakadás a kötöttségektől A­z 1965-ben megjelent Irodalmi Lexikon azt írja Veszi Endréről, hogy „költő, író, újságíró”, drá­maírói voltát nem említi — bár a művei között felso­­­­rolja színpadi alkotásait is. Hangjátékairól meg egyál­talán nem tesz említést. Pedig a közönség rádió­drámái révén is jól ismeri, elismeri, becsüli nevét; több hangjátékát külföldön is sugározták. Talán 65 előtt nem írt hang­játékot? — Dehogynem. A piros oroszlánt, tavalyelőtt meg­jelent drámakötetem cím­adó hangjátékát például 1962-ben írtam, akkor is adták elő. Sőt ezelőtt is ír­tam már rádiódrámát. De nem ez a fontos, hanem az, hogy már másfél évtizede foglalkozom programsze­rűen a hangjátékkal, mint lényeges kifejeznivalóim egyik lehetőségével. A mű­fajjal való ismerkedés köz­ben rájöttem, hogy a hang­játék nagy alkalom az absztrakcióra, vagyis arra, hogy mindenféle kötöttség­től elszakadjak. Ilyenfor­mán úgy érzem, ez a mű­faj közel áll a vershez. — Mi vonzza még a hangjátékhoz? — Az érzékelhető, le­mérhető társadalmi hatás. Például Statisztika című hangjátékom, amelynek lé­nyege az emberi méltóság megőrzéséért folytatott harc, rendkívüli viharokat keltett. Érdekes, hogy egy szekszárdi tanárnőtől és egy fiatal jénai lány­tól szinte azonos tartalmú reagáló levelet kaptam, mindkettő az alapgondolat teljes megértéséről tanús­kodott. Ez egyszersmind azt is jelentette számomra, hogy amit ki akartam fe­jezni, az országhatároktól függetlenül érvényes mon­dandó. — Milyen gyakorlati ösz­tönzést kapott évről évre gazdagodó rádiószerzői munkájához? — A rádió dramaturgiá­ja létszükségletének érzi, hogy a magyar író munká­ját támogassa. Többnyire rövidebb novellában írom meg azt a témát, amelyet később hangjátékban aka­rok kifejezni; a rádió dra­maturgiája már ettől kezd­ve figyelemmel kíséri, ösz­tönzi, kéri, igényli és segíti munkámat. — Az utóbbi években gyakrabban jelentkezik a rádióban hang­játékokkal, mint a színházakban egész estét betöltő drámával. Mi ennek az oka? — A hang­játék átfutása a megírástól az előadásig rövidebb, mint a drámáé. Frissebben képes reagálni a nemes értelemben vett aktualitásra. Lépést tud tartani a világszínvonallal. Mindazt, ami korunk leve­gőjében sűrűsödik egysze­rűbben tudom a rádiójá­ték kereteiben lecsapolni, mint a színpadi műben. — Mondana erre egy példát? — A túsz című hang­já­tékomban azt akartam ki­fejezni, hogy az erőszak, ha öncélúvá válik, olyan értékeket is kénytelen meg­semmisíteni, amelyek el­pusztítása nem volt célja. Ezt a kényes problémát még a rádió is csak az URH-adó szűkebb hallga­tósága előtt hozta nyilvá­nosságra. Most viszont hallom, hogy Graham Greene új regényében ugyanezzel a témával fog­lalkozik. Én évekkel meg­előztem, de csak a rá­dió segítségével tehettem meg, színpadon az ismétlő­dő terrorakciók idején ez a kényes probléma aligha kapott volna zöld utat. — A technikai követel­ményektől és részletektől eltekintve mennyiben más a hangjáték szövege, mint a drámáé? — A hangjátékban a szöveg szuggesztivitásának igen nagy a jelentősége. A látványt is pótolnia kell, de nem helyszínmagyarázat­tal, hanem a látomás meg­teremtésével. A hangjáték a halláson keresztül láttat. Rendkívüli figyelmet köve­tel az írótól, kényes eszköz, ismerni kell fogásait, forté­lyait. — Hogyan vélekedik hangjátékainak megvaló­sulásáról, rendezéséről? — Nekem az a rendező a rokonszenves, aki számol ugyan a műfaj akusztikai követelményeivel, mégis a szövegre helyezi a hang­súlyt — vagyis mellőz mindenfajta műfaji sallan­got. Lényeges és az író szá­mára igen fontos, hogy a rádióban — a színpaddal ellentétben — nincs rög­tönzés az előadásban. A szöveg végleges, nincs kité­ve a színész szeszélyének. A rádiórendezők ezt na­gyon komolyan veszik, ép­pen ezért az előadás rend­szerint közel áll vagy ép­penséggel fedi az eredeti írói elképzelést. — Azért bizonyára hát­rányai is vannak a rádió­bemutatónak. — Igen. Egy rádiódráma bemutatója nem igazán társadalmi esemény, az előadás után hiányzik az azonnali reagálás. Ezt sem a telefonok, sem a sokszor nagy számban érkező leve­lek nem pótolhatják. Vészi Endre sokműfajú író: A rádióhallgatók nagy nyeresége, hogy a hangjá­ték immár másfél évtizede változatlanul egyik legked­veltebb műfaja. CSURKA ISTVÁN: Egyveleg a rádiójátékról­ zt a cikket a könyökömből, a kö­nyökömmel írom... Talán ildomosabb lenne, ha nem vallanám be, illő volna elnézést kérni a nyegleségért, de nem teszem én most egyiket sem, mert ez ezúttal egy tény­állás. A tények pedig makacs dolgok. Miről is van szó? Egy példával áb­rázolom: színésznőkre szokták mon­dani, hogy „minden porcikájukkal ér­zik a színpadot’’, egy-egy focistáról ugyanígy, hogy „minden porcikájával érzi a labdát”. Na már most, én min­den porcikámmal érzem — nem a hang­játékot, hanem a kérdést, még­pedig azt a kérdést, amelyik így hang­zik: „miért ír hangjátékot, miért sze­reti ezt a műfajt, mit jelent önnek a hang­játék: 1. halhatatlanságot, 2. id­­vezülést, 3. egy kis kikapcsolódást­?” Ha az ember ír egy hangjátékot, ak­kor jön a Rádióújság szerkesztője és kér tőle „egy pár sort”. Az ember per­sze szabadkozik, hogy nem szereti di­csérni magát. — Jó, hát ne dicsérd magad, írj ar­ról, hogy miért szereted a műfajt. És, persze, az ember ír arról, hogy miért szereti a hangjátékot és dicséri magát, finoman, ügyesen. Namármost, aki sok hangjátékot ír, az sokszor megírja, hogy miért szereti a műfajt. Én már elég sok hangjátékot írtam, nem csoda, ha minden porcikámmal érzem ezt a kérdést, és a könyököm is csak olyan porcikám, mint a többi porcikám. Legfeljebb egy kicsit oko­sabb. No, de igazán, miért szeretem én ezt a műfajt? Megpróbálom egy hang­játékban ösz­­szegezni. Egyszers mindenkorra. Szereplők: A Műfaj szelleme — érett bariton. A szerző — rekedtes bariton, alföldi akcentussal. Egy lány a pénz­tárból — édes középszoprán.­­Gongütés, majd konkrét zene. Va­lamit vernek a távolban. Tompa frá­szok püffenése, verés zaja lassan kö­zeledik, felerősödik, majd egy nagy dübbenés, mint, amikor egy teli zsák eldűl. Műfaj szelleme: (rémülten). Mi tör­tént? Szerző: Semmi, semmi, ez csak egy indítás. Egy hang­játék ... Műfaj szelleme: Rémes... De hát miért? Szerző: Azért, mert ugyanez filmen vandalizmus, nem is szólva arról, hogy meg sem tudják csinálni rendesen, még ha a legkitűnőbb magyar dublő- 18

Next