Film Színház Muzsika, 1974. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-11-16 / 49. szám

TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ ■ TELEVÍZIÓ — TELEVÍZIÓ Egy Latabár-szerep (Handa-Banda), amely csak fényképről idézhető vissza... egyeztethető darabját, a kiállítás sajtó­visszhangját; majd tudós elemzés azokról a módszerekről és anyagokról, amelyeket használtak, röntgenfelvéte­lek és makrofotók a képekről. És mint jól irányzott poén csattan az utolsó képsor: az 1874-es évben a párizsi hi­vatalos galériákban szereplő képek megidézése. Pózban álló hősök, lepel­ben elomló heroinák, drapériák, az akadémikus festészet utolsó rúgásai. Még egy „megfelelés” a kirakatból: a „Gatsby, a Csodálatos” avagy mert nem mennek férjhez a gazdag lányok szegény fiúkhoz című amerikai musi­cal, amelyet egyszerre húsz moziban játszanak Párizsban — úgy tűnik, di­vatdiktátor lesz hamarosan. Gatsby pasztellszínű habos ruhái már a kira­katban várják a vásárlót, háttérben a film plakátjával és megjelent lemezé­vel együtt.­­A televízió Szombat este című mű­sora december 14-én egy vidám és szó­rakoztató Párizst mutat be. Aznavour, Mathieu és Bécaud, a pikáns vígjáté­kok Párizsát, a montmartrei ibolyáét. Meg a magyar költőkét: Radnótiét, Adyét.) Torday Aliz TAKÁCS MARI: A dobozból jelentem... A­z ember csillog-villog a képen, süppedő a nagy fotel, szép a függöny, friss pohár víz az előtérben, esetleg örökzöld növények a háttér­ben .. . Ez igen! — gondolja a ked­ves néző! Ilyen környezetben élvezet lehet dolgozni, szórakoztatni. A világért sem akarok panaszkod­ni, de sokan, mikor először belépnek ide (riportra, szereplésre, látogatás­ra) — hogy is mondjam csak: min­denesetre meghökkennek. A képer­nyő más, mint a valóság ... A NAGY „DOBOZ". Szabadság tér 17. Mi csak HÁZ-nak nevezzük. (Ér­dekes, még senki sem mondta rá: Tisztelt Ház!) Itt van a központunk, amely sokáig tizenöt évig társbérlet­ben volt a MTESZ-szel. Ma már egyedül uraljuk, csakhogy lassan ez is kevés . . . Úgy hallottam, valahol Óbudán már alapozzák az V-ös stú­diót. A Ház Szabadság téri kapujá­hoz impozáns lépcső vezet. Kipró­bált, régi tévések tudják: itt kell be­venni az idegcsillapítót, mielőtt el­vegyülnének a „perpetuum mobilé’-­­ben ... De maradjunk a leírásnál. Az épület homlokzata már nem olyan kopott, mint mikor a TV-Híradó szignálját felvették, hiszen az egé­szet folyton építik, renoválják. Sőt nem is tévének készült, hanem tőzs­depalotának. Pátzay Pál egyszer egy nyilvános adásban ezt mondta: ... „Már akkor is innen indult ki min­den pletyka!... ” A BÜFÉ. A „nagy népvándorlások és költözködések idején” — egyszó­val mostanában, a büfé mindeneset­re a kupolába került. Oda, ahol ré­gen árverezték, adták-vették a rész­­­vényeket és biztosan pletykáltak is. Márványlapokon csúszkálva, óvato­san visszük a kávékat a vadonatúj asztalokhoz és székekhez. Díszes mennyezet, formás oszlopok, elegáns külső. . Nekünk valahogy mégsem eléggé meghitt. Olyan, mint egy ho­­dály. Kinek van itt kedve megbeszé­lést tartani, ötleteket kitalálni? A régi sötét folyosó... Az igen, azt szerettük. Soha nem akadt egy szabad asztal, helyet is csak legfel­jebb „megosztva” lehetett kapni. Az alkalmilag összeverődött társaság mindig talált közös témát: szidtuk a büfét. Eltűntünk a hangzavarban, a félhomályban és megjegyzéseket tet­tünk az éppen arra menőre. Hol vannak már azok a régi kedves rossz idők!... Mindez most a kupolában végérvényesen megszűnt. Az új büfé pletykára teljesen alkalmatlan. Visszhangos! Persze lehet, hogy ké­sőbb megszokjuk és kitalálunk vala­mi fortélyos módszert. Végül is az ember nem tarthatja magában örök­ké őszinte véleményét kollégáiról. . . A SZERKESZTŐSÉGEK. Szép, tiszták az irodák, de túl zsúfoltak. Ezt figyelembe véve lakóit négy ka­tegóriába sorolhatjuk: 1. akinek szobája, 2. akinek asztala, 3. akinek széke van 4. és a lebegők, akiknek, ha hiszik, ha nem, még székük sincs . . . Egy­­egy szobában sokszor olyan munka­zaj van, hogy utána már a stúdió is üdülésnek számít, AHOL MINKET „DOBOZOL­NAK” — vagyis a stúdiók. A négy műterem szinte állandóan üzemel, legyen az felvétel, vagy élő adás. Kamerák, kábelek surrognak, lám­pák pattognak, operatőrök, felvétel­vezetők, ügyelők beszélgetnek egy­mással és a rendezővel fülhallgatón keresztül... Így jelenik meg a sze­replő a néző képernyőjén és csak mondja a magáét... Mintha semmi sem zavarná. Hallottam olyan szí­nészről, aki, ha játszik egy tévémű­sorban, megkéri a házmesternét és a szomszédokat: ugyan már járkálja­nak, beszélgessenek, csapkodjanak lakásában, míg ő gyakorolja a sze­repét. Így tudja megszokni az adás hangulatát. A nagy stúdióknál kissé meghit­tebb, nyugodtabb a két bemondófül­ke. Az első, és a második műsornak külön bemondóstúdiója van. Az el­sőé tágasabb, kis és nagy asztal, szé­kek, két kamera, egy óra, amiről el­lenőrizzük a műsorok időtartamát — függönyök, hátterek, lámpák, két mikrofon, két monitor. A másodiké ici-pici, azért minden megvan benne az előbb felsoroltakból, sőt az adás­ban látható órát is innen „veszi” az egyik kamera. Ebben a szobában színesek a kamerák, amiért is gyak­ran elszállítják őket az I-es stúdió­ba, színes televíziójátékok felvételé­hez. A bemondó ilyenkor adásnapon bevonul a tévéjáték helyszínébe és onnan mondja be a napi műsort. Beszéltem már konyhából, budoár­­ból, még garázsból is. A néző persze mindebből semmit sem vesz észre, mert olyan közeli képet mutatnak rólunk, hogy senki sem fedezheti fel a nem odaillő hátteret. Gyakran jönnek hozzánk látoga­tóba szocialista brigádok. Látom a csodálkozó, meglepett arcokat. Nem ilyennek képzelik. Szebbnek, impo­­zánsabbnak, békésebbnek, olyannak mint amit a képemrőn ,,kivágunk” a nagy egészből. Mi televíziósok mégis megszoktuk, szeretjük, így, ahogy van, az egészet. 29

Next