Film Színház Muzsika, 1974. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-13 / 28. szám

élete) megírását akarjuk ösztönözni. Ugyancsak pá­lyázattal tudtuk biztosítani „kamaraszínházunk”, a Zsebrádiószínház megindí­tását. Ebben az utóbbi idő­ben mind népszerűbbé vá­ló formában, a mintegy húsz perc terjedelmű kis­­hangjátékokhoz éppúgy si­került új szerzőket toboroz­nunk, mint ahogy az előbb említett pályázatokban is értünk el a Rádiószínház keretein túlmutató ered­ményeket: több hangjáté­kunk színpadi változata szerepel a színházak jövő évi műsorán. — Miután egy-egy szö­vegkönyv elkészül, van-e még a dramaturgiának be­leszólása a megvalósítás munkájába? — Van, de többnyire nem élünk, nem kell él­nünk ezzel a jogunkkal. Miután a dramaturg és az író együttműködésének eredményeként és esetleg a rendező észrevételeinek feldolgozásával elkészül a végleges szöveg, a kor­mányt átadjuk a rendező kezébe. Majd a kész elő­adást lehallgatjuk. Ez több­nyire igazolja előzetes el­képzeléseinket. Vélemé­nyünket a közös meghall­gatás után elmondjuk, né­ha vitázunk is. Ha az ösz­­szecsapás netán kemé­nyebb, az én tisztem, hogy a sebeket bekötözzem, majd az élet rendben foly­tatódik tovább. — A Rádió elnöksége az elmúlt években létrehozta a Kritikusok díját. A rádió­kritikusokból álló zsűrinek módjában áll, hogy többek között évente egy kiemel­kedő értékű hang­játék szerzőjének is díjat adjon. Hogyan vélekedik a zsűri eddigi munkájáról? — A kritikusok díjának rangja évről évre emelke­dik. A „szakma” számon tartja a döntéseket. Persze, főleg azok, akik kaptak dí­jat, vagy azok, akik esé­lyesnek vélték magukat és mégsem kaptak. — Ön szerint az utóbbiak között van-e olyan, aki jog­gal méltatlankodik? — Azt hiszem, igen. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akik megkapták a dí­jat, nem érdemelték meg. Csakhogy egy író­díj van, ezért holtverseny nem le­hetséges; a döntés sokszor egyetlen szavazaton múlik. Nagyon fájlalom például, hogy Szabó Magda Az a szép, fényes nap című, vagy Gyárfás Miklós Kastély csillagfényben című hang­játéka nem kapta meg a kritikusok díját. És hadd említsek egy rendezőt is, akit őszinte sajnálatomra eddig elkerült a díj. Varga Gézáról van szó, akinek képességeiről olyan nem­zetközi tekintély is, mint Martin Esslin, a BBC drá­mai igazgatója nyilatkozott — nemzetközi nyilvánosság előtt — nagy elismeréssel. — Ha a kritikusoknál tartunk, megkérem mondja el véleményét a rádiókriti­káról. — Sehol a világon nem jelenik meg annyi rádió­kritika, mint nálunk. Fő­leg a hangjátékokról írnak sokat. Ezeket a kritikákat olykor fordításban meg­küldjük külföldi partne­reinknek, mert a tőlük át­vett hangjátékok fogadta­tásáról így tájékoztatjuk őket. Nem egyszer mond­ták, bár nekik lennének ilyen kritikusaik. — Önnek biztosan nem ilyen jó a véleménye a kri­tikusokról, a kritikákról. — Szó ami szó, nem mindig értek egyet velük. De sohasem neheztelek szigorúságukért. Az elisme­rés is ettől lesz hitelesebb. Egyébként az elismeréssel sem mindig értek egyet. Akármint van is, sohasem utasítom vissza a kritikát. Úgy vélem, a kritikus nem ellenség, hanem olyan el­lenfél, aki történetesen a pálya másik felén játszik. És keményebb, erősebb el­lenféllel játszani mindig hasznosabb, mint puhával, engedékennyel. — Az imént szó volt a dramaturgia külföldi kap­csolatairól is. A rádióhall­gatók tapasztalatból tud­ják, hogy évente számos külföldi hangjátékot ve­szünk át, sugárzunk ma­gyar fordításban és válto­zatban. De vajon milyen az „exportunk”? Ismerik-e külföldön is a magyar hangjátékot? — Mintegy negyven kül­földi rádióval állunk rend­szeres kapcsolatban. Ennek eredményeként például az elmúlt évben csaknem öt­ven magyar hangjáték be­mutató hangzott el világ­szerte­ Kanadától Ausztrá­liáig. A legjobban megszer­vezett import-export rend­szer a szocialista országok között fejlődött ki; nem­csak szövegkönyveket cse­rélünk, hanem lehallgatá­sokkal egybekötött kölcsö­nös tájékoztatókat is szer­vezünk. A kiemelkedő ér­tékű műveket érdemes vi­lágnyelvekre lefordíttat­­nunk, mert ha egyszer meg­indul a körforgás, a külföl­di rádiók egymás után ve­szik át a sikeres műveket. — Az utóbbi időkben melyik hangjátékunkat vet­ték át külföldi rádiók? — Jellegzetesen magyar témákat szoktak kérni tő­lünk, de az ilyen darabo­kat csak ott tűzik műsorra, ahol meg is értik őket. Pél­dául Gyárfás Miklós Kas­tély csillagfényben című hangjátékát a lengyelek azonnal átvették: a hazafi­­ságnak és az árulásnak ez a különös keveréke, amely­ről a dráma szól, náluk is jól ismert „történelmi kép­ződmény’’. Karinthy Fe­renc hangjátéka, a Hangok az űrben a magányról a társkeresésről szól, ezért — bár a nyugati erkölcsi és filozófiai konzekvenciákkal ellentétes kicsengésű — a nyugati rádiókban találta meg leggyorsabban a he­lyét: tavaly tizenegy rádió kérte a bemutatás jogát. vágó Péter A boszorkány című rádiószatíráját a „rádió­­verité” eszközeivel rögzítették. Próba a pagodában. Balra elöl Kőváry Katalin rendező 16 MEZEI ANDRÁS: Mikrofonnal írtam Halálom után címmel néhány hónappal ezelőtt Mezei András esemény­­­játékot írt, és vett fel magnetofonszalagra egy pszichológus-orvosnőről, aki a férje halála után öngyilkos lett, de életét sikerült megmenteni. Akkor az orvosnő (Dr. Ügeti Magda) és a szín­észférj (Peti Sándor) neve szándékosan említetten maradt. Az író cikkében most feltárja az eseményjáték megírásá­nak történetét m­ ikrofonnal írtam? Nem tudom. Lehet, de azt is mondhatnám joggal, hogy a mikrofon írta, hiszen egy készülék be- és kikapcsolása ön­magában nem lehet alkotómunka. De hát hogy is írhattam volna tol­lal vagy mikrofonnal, amikor nem az írója, nem a riportere, hanem részt­vevője voltam a drámának, amely a másik „szereplő”, dr. Ligeti Magda „Halála után” kezdődött, pontosan ott, ahol az előző dráma befejeződött. Vé­get ért. Peti Sándor halála A kívül­álló számára érthetetlennek tűnő ön­­gyilkosság és a folytatás: ki kit győz le? Az élet a halált? Vagy a halál az életet? „A pszichológus doktornő, Dr. Li­geti Magda ezúttal önmagán tapasz­talhatta, mit jelent az élete értelmét vesztett ember számára valakinek a figyelme, amely mintha a világ figyel­me lenne: ne búsulj — mondaná —, látnak és szeretnek téged. Nem hagy­nak el az emberek. És máris egy léleg­zet újra az éltető levegőből. Nem több egy lélegzetnyinél, ahogy a beszélge­tésünk indult az igazán „forró nyár­ban”, azon a fullasztóan meleg estén. — Hogy volt merszem ezt megcsinál­ni? — Döbbenek meg én is utólag. — Angyal vezetett talán a szakadék szé­lén, vagy hályogkovács módján; nem tudtam mit teszek? — Rémülök meg most utólag attól a hajszálvékony ös­vénytől, amely elválasztott attól a ke­gyetlenségtől, amit a tapintatoskodás jelenthetett volna ebben az állkapocs­bénító beszélgetésben. Talán a csönd, a párbeszéd ritmusa az, melyben a Ha­lálom után drámájának rektorai ta­lálkoznak. A szünetek, melyeket nem lehet tervezni, tanulni, hiszen oly egy­szeriek, mint minden tragédia. Mi történik itt? Hogy történhetett ez a képtelen, ez a lehetetlen ... Vádlott és vádló? Valló és vallató? Milyen szerepbe sodródtunk akarattal és akarattalanul (?!), hogy képzeletnek is merész: a pszichológus önmagán vé­gez analízist egy mikrofonon és egy magnótekercsen keresztül? A riporter­rel, vagyis velem, mint résztvevővel végezteti el önmagán mindazt, amit a betegein próbált ki egy élet pra­xisában? Nem túlzás ez így? Nem képtelenség azt állítani, hogy a riporteri szerepben rejtve különös, rendhagyó analízist folytattam volna, melynek a célja nem a szétszedés, ha­nem a szintetizálás?! Ahol a beteg sze­replővé, dramaturggá és rendezővé válik, hogy észre se veszi és máris ő maga alkot valamit önmagáról. Val­lomás és ítélet volt ez a munka, ha meggondolom: 120 perc dialógus a mikrofon előtt, azután húszszor, har­mincszor 120 perc stúdiómunka úgy, hogy az „alany” visszahallgatja a ko­mikumig lassított-gyorsított szöveget. Sir. Zokog, de már felfigyel. Beleszól. Javít, hogy a végefelé már-már visz­­sza kell tartani önmagát kontrolláló iróniáját, optimizmusát, amellyel meg­hamisítaná a mélyebbről jövő hang tisztaságát. Érvényét. Valódi ellent­mondásait. Micsoda „munkaterápia” alakult ki ebben a különös együttes­ben?! — Döbbenek rá, így utólag. A dokumentumjáték keletkezésének hi­teles dokumentumát is együtt kellene megírni. (Elmondani?) Analizálni és szintetizálni? Miért ne. Hiszen a gyó­gyító sikerélmény nemcsak a világ fi­gyelme, melyet a mikrofon biztosít, hanem a konstruktív munka, mely­nek eredményeképp produktum szü­letett, és máris megindulnak az elné­mult órák. A percmutatók percegé­­seit hallani. Műszerpultok kattogásá­ban vágók, hangmérnökök tevékeny­sége. Billeg a kibillent idő, de óráról órára szimmetrikusabb lengéssel hal­lani szelleme surrogását. — Lehet, hogy mégis érdemes valamiért élet­ben maradni? Fogalmazódik meg a tu­dat alatt izzó forgatagában, a szavak előtti állapot érzésvilága megengedi az életben maradást. Megengedi, de nem az északok miatt, hanem a sűrí­tett katharzis enyhít a lélek roppant feszültségén és fájdalmán. Enyhül a kibírhatatlan, mely elől nem kell a halál enyhületébe menekülni. Az éle­tet is úgy, ahogy ki lehet bírni, mert micsoda lélekerő kell ahhoz is: az ön­­gyilkossághoz! — Mit mondana mind­ezekről dr. Ligeti Magda, csaknem egy évvel az események után kemé­nyen, kegyetlen őszinteséggel? Mit, a levelek özönére, melyeket a kevésbé szerencsések írnak a sok ezer szoba- és lélekmagányból, akik egy mikrofon­nak se mondhatják el, hogy „nagyon fáj!” Akik ily módon se nyerhetnek enyhületet, közfigyelmet, jogot, lehe­tőséget valami érdemleges, és igenis alkotótevékenységre a nyugdíjazás, az egyedülmaradás, de még a halál kü­szöbe előtt is! Mert fiatalon sem ér­demes, fiatalon se lehet másként élet­ben maradni! Magyar írók hangjátékainak előkészületei Szakonyi Ká­roly a színészekkel, Halász Judittal és Tahi Tóth Lász­lóval, és a rendező Solymosi Ottó , Mándy Iván a mik­rofon előtt . Bozó László főrendező és Darvas Iván az olvasópróbán MARÓTI LAJOS: » Vallomás a rádióról eg nincs két éve, hogy alig egy­hónapos időkülönbséggel két szín­darabom került a közönség elé: a bu­dapesti Nemzeti Színház mutatta be (s játszotta majd két évadon át) Az utolsó utáni éjszakát, a győri Kisfa­ludy Színház pedig Vénasszonyok nya­ra c. groteszk komédiámat — s e két eseménnyel, legalábbis formailag, drá­maíróvá léptem elő ... Hozzátartozik az igazsághoz, amit különben én ma­gam egy pillanatig sem rejtettem véka alá: mindkét színpadi mű a rádióban kezdte pályafutását, a rádiószínház­ban, rádiódrámaként. Már ez az egyszerű tény is sejteti, mit s mennyit köszönhetek drámaíró­ként a rádiónak. Nem lenne azonban teljes a kép, ha ennyivel letudnám a dolgot. Mert ahogy utána gondolok, nem csupán a tényleges drámaírói startot, de a drámához való vonzódást is a rá­dió oltotta belém. Életkörülményeim folytán úgy adódott, hogy igazából, gyakrabban és rendszeresebben csu­pán egyetemista koromban jutottam el színházba, s ekkor sem túl sűrűn; viszont három kész, már korábban el­követett „drámai művel” tarsolyom­ban . . . Egyszóval, előbb volt a von­zódás és csak jóval később a színház: a dráma iránti buzgóságot és akkori­ban majdnem reménytelen szerelmet vitathatatlanul a rádiónak köszönhe­tem, melynek kölyök korom óta leg­alább oly buzgó hallgatója voltam, mint amilyen odaadással a mai gye­rekek a tévén csüggenek. A rádió jó­voltából csodálkoztam rá először, hogy egy ember beszéde jellemet ábrázol, két ember párbeszéde szituációt, két szituáció egymásutánja történést, az alkalmasan választott történések sora pedig a logikának és váratlanságnak azt az ötvöző-feszítő egységét, amit mai fejjel „drámá”-nak hívok. rádiódráma különben szinte vé­gigkísérte eddigi írói pályámat. Első „megjelenésem” is a rádió szín­padán zajlott le, még jóval korábban, mintsem írói pályakezdésemet számít­hatom: reményteljes fizikus jelölt egyetemistaként rádiójáték-sorozat­ban dolgoztam fel Verne Gyula Uta­zás a Holdban c. regényét... És a rá­dió segítette nyilvánosságra első „drá­mai műnek” szánt írásomat, a Sínek c. egyfelvonásost: ez a groteszk poli­tikai parabola megírásakor (1965-ben) nemhogy előadásra, de még folyóirat­közlésre sem vergődött. (Ez alatt a vo­nat alatt nincsenek sínek, s minden vezetőnek a saját fejével kell gondol­kodnia, hogy célba érjen — ez volt a mondanivalója, s persze a szocializ­mus vonatáról), gondolatai azonban pár év múltán váratlan aktualitást nyertek. És ekkor ismét a rádió, a dramaturgia egyik vezető munkatár­sa még emlékezett a Sínekre — elké­szült a rádióváltozat és bemutattatott. Ez volt az első önálló hangjátékom. A másodikat már egy sereg színházi ajánlat követte. Három „nagy” és egy kis hangjáték meg egy átdolgozás (hiszen kolostor­regényem rádióadaptációját sem hagy­hatom ki a sorból): ez volt az én drá­maírói alapiskolám, rádiódrámának önmagával kell kicsiholnia a műnek szóló ro­­konszenv ama lelki készségét, ame­lyet az „igazi” színház látogatója ele­ve magával visz, amint ünneplőbe öl­tözötten és élményre készen belép a nézőtérre, s önkénytelenül halkabbra fogja hangját a kezdetet jelző gong­ütés előtti várakozásteljes percek­ben ... Aztán: a színpadon a látvány szépsége, színes mozgalmassága képes feledtetni a rácsodálkozó nézővel a drámai mű esetleges apró döccenéseit — a rádiódráma nem döcöghet, mert nincs feledtető-megbocsáttató látvá­nyosság (igaz viszont, hogy — ha egy­szer sikerült megfognia és saját rend­szerébe ragadnia a hallgatót —, a rá­diódráma biztonsággal építhet a hall­gató fantáziájára, melyet itt nem kor­látoz a valós díszlet és jelmez konkre­tizált adottsága) ... Mondom, szigorú műfaj ez — de talán épp ezért oly iz­galmas kaland a művelése. 17

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék