Film Színház Muzsika, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-21 / 25. szám
_ TELEVÍZIÓ i ■ i i.i . TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ . nek a mai magyar irodalomban szinte nincs is folytatása. Elsődleges feladatomnak tekintem, hogy átmentsem a Rideg Sándor írásából áradó groteszk humort a képernyőre. — Több részes lesz a film? Zsurzs Éva elneveti magát. — Azt hiszi, hogy már csak sorozatokat tudok készíteni? Nem. A Daruszegi vasárnapok kilencvenperces egyrészes film lesz. Nem utolsó sorban azért, mert Rideg realitása meserealitás, nem pedig a szó szoros értelmében vett igazi realizmus. Ebbe a meserealizmusba a nézőnek is bele kell élnie magát, s már ha két részre bontottuk volna, akkor is nehézséget okozna az újraindítás, a nézőknek az ismételt „beleszoktatása" ebbe a különös világba. — Érdekes, s nem is minden izgalomtól mentes felidézni a régmúlt időket — szól közbe Egri István, a százados alakítója. — Rideg Sándor Eprest komoly, kemény, határozott, céltudatos emberként ábrázolja, aki rendkívül nagy hozzáértéssel göngyölíti fel a Király Gergő elleni gyilkosságot. Úgy érzem, hogy a figura — s ezt szeretném is játékommal hangsúlyozni — igen erőteljesen a jövőbe mutat, azaz Epres egy olyan ember, akiből az évek folyamán igen jelentékeny, nagytudású szakember válik, aki fontos szerepet tölt be. A figura megformálásához nagy koncentrációra van szükség, hiszen a felvevőgép egy pillanatra sem tűri az elernyedést. Egyébként is én azt vallom, hogy a művészi kifejezőerő legfontosabb igénye az adott ügyre való koncentrálás. Körmendi Judit TAKÁCS MARI: A dobozból jelentem... HALÁSZ ZOLTÁN KÖNYVÉBŐL TUDOM: Jacques Cartier, mikor 1535-ben megérkezett a Szent Lőrinc folyó mentén fekvő gyönyörű indián faluba, Hochelagába, állítólag így kiáltott fel: „Királyi hegy!” — azaz Montreal... — Te Zsuzsa, mit szóltál, mikor megérkeztél? — Talán ezt: jaj, de fáradt vagyok — válaszolja Berkes Zsuzsa kolléganőm, aki a Magyar Televízió delegációjának „tagjaként” utazott a távoli kanadai városba. A vezető: Szinetár Miklós, művészeti igazgatónk volt, s ketten képviselték a magyar „színeket”, a Montrealban megrendezett első magyar tévéesten. — Mi nem vitorlással érkeztünk természetesen, hanem a Budapest—Prága— Koppenhága—Montreal útvonalon repültünk Francia-Kanada legszebb fekvésű városába, a Rádió Kanada vendégeként. A kb. tizenegy órás út után jól esett a kedves fogadtatás: majdnem egy egész orgonabokorral és ki tudja hány film- és fényképezőgéppel, pompás fogadással vártak minket. — Szóval, ahogy a sztárokat szokták. És a folytatás? — Nem tudom, hogy a „csillagok” hogy folytatják, én mindenesetre másnap reggelig úgy aludtam, mint a bunda... — Ez így nem lesz jó, külföldön nem szabad ilyesmire pazarolni az időt. — Az események egymásutánjára már csak a noteszom emlékszik pontosan, én most így számítom az időit: a Magyar est előtt és után. Részt vettünk még jó néhány fogadáson, sőt sajtótájékoztatót is tartottunk. Azt hittem, hogy majd szép szerényen meghúzódom csöndben, míg a delegáció vezetője beszél... nem így történt. Nekem is sok kérdésre kellett válaszolnom. Főleg arról, mit jelent nálunk a bemondó, ott ugyanis ilyen nincs, csupán műsorvezetők vannak. — Tévékészülék volt a szobádban? — Persze. Egyik hajnalban találomra bekapcsoltam egy állomást, hát nem szőrme divatbemutató látok? ... — Ott olyan hideg volt? — Dehogy, kb. olyan, mint nálunk, talán egy-két fokkal hűvösebb. Egyébként megnéztük a világkiállítás ismert acélgömbjeit, az épülő olimpiai várost. Jártunk a föld alatti város állandó kellemes klímájú utcáin, és a föld felett a felhőkarcolók között. Sétáltunk a Mont Royal hegyen , ami nekem a Rózsadombra hasonlított. Kirándultunk Ottawába, ellátogattunk Quebecbe. Lenyűgöző volt az ottawai kultúr centrum: opera, színház és stúdió van egy épületben. Szinetár Miklós valamelyik este a Trisztánt is megnézte, mármint a Wagnerét. — Lázas munkával készültem az adásra, amit Henrie Bergeronttal, az ottani legnépszerűbb műsorvezetővel konferáltunk közösen. — Pedig neked igazán nem volt mitől félned, hiszen kitűnően beszélsz franciául. — Ez bizony jól jött — hála az egyetemnek —, mert tolmácsot nem kaptunk, olyan természetesnek vették, hogy Szinetár is, én is beszéljük a nyelvet. Este, főidőben 19 óra 30 perckor kezdődött, egyik legtöbbet nézett magazinműsoruk, a Beaux Dimanche, vagyis a Szép vasárnap keretében. Először hárman ültünk a kamerák előtt. Szinetár Miklós vezette be az estet, franciául és magyarul, utána Henrie-vel elcsevegtünk a programról. Jó szívvel ajánlottam a nézőknek műsorunkat, amit szerintem nagyon jól válogattak össze. Először a Tükrös sorozatból vetítettünk kettőt. Volt egy „elmaradhatatlan” esti mese és egy jó szilveszteri tánczenei összeállítás. Ezután következett az Alfonzó cirkusz. Henrie, az előtte levő dialógusban nem akarta elhinni, hogy egy ember is tud cirkuszt csinálni... Közben úgy belejöttünk a beszélgetésbe, hogy jócskán eltértünk az előre leírt mondatoktól. Pergett tovább a műsor. Az Ex Antiquis együttest könynyű volt bemutatnom, ám Hacki Tamás fütty-technikájáról már annál nehezebb volt közérthetően beszélnem, mivel ezt egyedül csak ő tudja a világon ... A Pillangó, franciául Papillon. Elég volt kimondanom, partnerem máris rávágta: „Akkor most elmegyünk egy lakatlan szigetre, ahol rabok élnek és Papillon szökéséről lesz szó ...” Majd végignézte a mi tévéfilmünket és örömmel nyugtáztam, hogy Móricz Esztergályos nagy szerelmi története könnyeket varázsolt a szemébe... A fából faragott királyfiról ő nem hagyott beszélni, bizonyítva, hogy náluk mennyire ismerik Bartókot... — Ennyi a magyar est rövid története. Utána sokáig szorongatták a kezünket, sokan telefonáltak köszönő szavakkal, köztük néhány ott élő magyar is — a kanadai másfél százezerből. — Egyszóval nagy siker volt. Mikor lesz a viszont-vendéglátás? — Valószínűleg ez év októberében. Megérkezés Kanadába (Berkes Zsuzsa és Szinetár Miklós)