Film Színház Muzsika, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-18 / 3. szám
TELEVÍZIÓ televízió TELEVÍZIÓ JEGYZETEK A HÉTRŐL A helytállás jegyében A műsorok sokféleségéből olykor valamiféle jellegzetes arcél bontakozik elő. Hogy szándékoltam, vagy az események, évfordulók folyományaként, esetleg csak véletlenül kerülnek így egymás közelébe az egyben-másban hasonló műsorok, azt itt most nem vizsgálom. A lényeges az, amit együtt fejeznek ki, a hatás, amely nyilvánvalóan meghatványozódik a sokfelől megközelített azonos mondandó eredményeként. Az elmúlt héten ezt a profilt az ellenséggel szemben vállalt helytállás gondolatköre teremtette meg. Voltak műsorok, amelyeket a történelem valóságos hőseinek szenteltek alkotóik és voltak olyanok is, amelyekben a néző a kitalált főszereplők cselekedeteiben élhette át újra egy elmúlt időszak történelmi igazságait. A szerdán este sugárzott tévéjáték, a Vacsora a hadiszálláson az aradi vértanúknak állított emléket, amikor közülük ötnek egy drámaian elképzelt napját elevenítette meg. Az író, Száraz György fantáziája a történelmi valószínűségen belül maradt. Abban a helyzetben kerültek elénk ezek a tábornokok, amit a világosi fegyverletétel természetszerűen eredményezett számukra: az oroszok szabadon mozgó, de becsületszóval elkötelezett foglyai, akik a kudarcokon keseregve, sorsuk bizonytalanságán őrlődve várják, mi következik. A gyulai Wenckheimkastély tágas előcsarnokában tárják fel érzéseiket, gondolataikat, itt találkoznak vendégszerető házigazdáikkal, valamint a lovagiasan udvarias cári tisztekkel és a dühödt bosszúállás indulatait képviselő osztrák tábornokkal. A levert forradalom problémáinak valóságos gyűjtőpontjává válik ily módon ez az előcsarnok. Olykor tán a kelleténél jobban is. Az önmarcangoló, a civakodást sem mellőző emlékezések alaposabbak és részletezőbbek, mint amennyire belőlük a drámai szerkezetnek szüksége van. Mintha az író olykor alulmaradt volna abban a küzdelemben, amit a gazdag ismeretanyag jó szelektálásáért vívott. De hadd tegyem hozzá mindjárt, hogy megtudunk alig vagy egyáltalán nem ismert adatokat is és a feldolgozásuk, a párbeszédekbe illesztésük általában sikeres. „Nem egyformák ezek a tábornokok” — írta a szerző a műsorújságban. Valóban, különböznek, vérmérsékletben, tehetségben, tudatosságban. Ez a párbeszédekből — ha nem is eléggé — kiderül. Damjanichnak (Nagy Attila) még az érzésvilágából, emberi indulataiból is kapunk valamit. Nagy Sándor (Horváth Sándor) feltárulkozásában pedig megcsillan a feladat és a képesség aránytalanságának tragikus konfliktusa. De a másik három tábornok (Kiss Ernő, Leiningen, Pöltenberg) alakítójának, Bitskey Tibornak, Fülöp Zsigmondnak, Löte Attilának még ennyi ábrázolnivaló sem jutott. Az akkori Magyarország, sőt, némiképp a kor Európája is plasztikusan megjelenik a leendő vértanúk emlékezéseiben, de ők maguk a jellem és lélekrajz vázolatos szintjén maradnak, egykori nézeteltéréseikből most csak némi erőszakoltsággal válik összeütközés, a magánéletük beszűrődése nem meghatározó, egyszóval nem eléggé drámaiak. Ezzel szemben jó néhány olyan érdekes mellékalakkal találkozunk, amelyből főszerepet varázsolt a jó jellemrajz, a drámai szituáció. Olyan emberek ezek, akik nem játszottak vezető szerepet a szabadságharcban, de akiket ugyancsak veszély fenyeget, jóllehet nem közvetlenül. Ilyen Dőry báró, aki századosként harcolt és most álruhát ölt, megaláztatást vállal azért, hogy elkerülje Haynau bosszúját és ilyen a kastély tulajdonosa, Wenckheim, aki anyagilag támogatta Kossuthékat, most meg a jó családi kapcsolatait veti latba a menekvésért. Kétségtelen, hogy a színészi játék is (Kozák András, Darvas Iván) sokat segít, de a döntő, hogy ezeknek a figuráknak — akiket az író szabadon kezelhet — gazdag jellemrajzuk, választási lehetőségük van. Döntésüket végül is erkölcsi szilárdságuk, erős karakterük szabja meg. De mennyire más és más módon. És ugyancsak főszereplővé válik az egyik orosz tiszt, Jelinszkij (Madaras József szuggesztív játékával), amikor — ha félrészegen is — kimondja az igazságot a cárról, akinek a nagylelkűségében nemhogy idegen tisztek nem reménykedhetnek, hanem a sajátjai sem, ha a forradalmi eszméket hirdetik. Az egységesen jó színészi játékért (és ebbe beletartozik Inke László, Buss Gyula, Csikós Gábor, Gelley Kornél, Egri Márta, Jani Ildikó, Rajz János, Deák B. Ferenc és Szakács Eszter teljesítménye is) Hajdúfy Miklós rendezőt illeti dicséret. Mint ahogy a tempó frisseségéért, a magatartás-formák finom megkülönböztetéséért is a három náció képviselői között. Sik Igor képei plasztikusak, kifejezőek, a díszletek (Drégely László), a jelmezek (Wieber Mariann) jól szolgálják a mondandót. Az erők színvonalas összefogásával és igen jó ízlésbeli rátalálással vált a játék csúcsává a befejezés: az orosz tábornok szégyenkező bejelentése a kiszolgáltatásról, a kardok átadása, az osztrák főtiszt megalázó szemléje foglyai fölött. Döbbenetes hatású jelenet. Damjanichék tudják immár, hogy csak a halál következhet ezután. És emelt fővel néznek sorsuk elé, példát mutatva az utókornak. Ahogy csaknem száz évvel később teszi ezt Sopronkőhidán egy ifjúmunkás forradalmár, Pataki István. Csütörtökön koraeste láthattuk a „Gondolj arra, hogy volt egy bátyád .című megemlékezést Patakiról, akit pár hónappal a felszabadulás előtt ítélt halálra a nyilas hadbíróság. Kőbányán tér és szobor őrzi a nevét, de vajon elég-e az, amit róla tudunk? Vértessy Sándor riporter felkereste a helyet, ahol kivégezték, a plébánost, aki jegyzeteket készített utolsó találkozásuk alapján „a szinte gyermekarcú, vékony fiatalemberről”, beszélgetett a nővérével a közös illegális munkáról és felolvastatta vele Pataki búcsúlevelének néhány részletét. Abban volt az a mondat, amelyet címéül választott a film. Meg sok egyéb között az a másik is, hogy „Haladj, küzdj, mert érdemes.” A halál küszöbén is a mások boldogulására gondoló forradalmár emberi nagyságát bizonyítja ez a levél. Mint ahogy erre példa Pataki István egész élete a már gyermekkorban megnyilvánuló Olvasási vágytól a tanonciskolai vitákon át a vasas ifiknél végzett mozgalmi munkáig. Nem könnyű alig több mint félórában elénk tárni egy ilyen gazdag életet. A szerkesztő Radványi Zoltán és a rendező Kigyós Sándor azonban megoldotta a feladatból azt, ami egyáltalán lehetséges. Portrét kerekített az emlékezők szavaiból és abból a kevés írásos anyagból, ami Pataki Istvántól fennmaradt. És ezt a portrét egyrészt a mérhetetlen veszteség feletti szomorúság, másrészt a meggyászolt szavaiból áradó optimizmus hangulatával vették körül. Valamiféle erőt sugárzó, bizakodó rekviem tárult így elénk. És ehhez nyújtottak jó szolgálatot Janovics Sándor képei, köztük is azok, amelyeken az emlékezők arcát, vagy a börtönudvar sivár látványát örökítette meg. A helytállás jegyének, mint a hét jellegzetességének erősítéséhez járultak hozzá a sikeres sorozatok kitalált hősei is: Stirlitz és Láng Vince. Az előbbi éppen csak egy búcsúpillantásra áll még elénk, hogy a rendezőjével, Tatjana Lioznovával folytatott budapesti beszélgetéshez asszisztáljon. De még így is emlékeket támasztott fel ez a találkozás. A rendező Csenterics Ágnes nagyon jól választott, amikor azt a teljes magárahagyatottságot érzékeltető jelenetet vetítette újra elénk, amelyben Stirlitz gyertyák gyújtásával ünnepel a gondosan elfüggönyözött lakásban. Arcvonásain ott a magányosság minden fájdalma és a sorsa fölötti bizonytalanság. Meg — kiváltkép most, a sorozat teljes ismeretében véljük így — az elszántság, a küldetésében való megállíthatatlanság is kiolvasható 24