Film Színház Muzsika Évkönyv, 1975
A Magyar Televízió „anyakönyve" (Szegvári Kati, Torday Aliz)
Karsai Lucia üzletében. Egy festőművészt mutattunk be. Mindenki az alkotásról, a művész lelkéről beszélt, versek hangzottak el. Az én feladatom a telefonszolgálat volt. Az adás alatt ugyanis telefonon is fel lehetett tenni kérdéseket. Nekem kellett kiválogatnom és továbbítanom a művészhez vagy a műsorvezetőhöz. Egyszer csak interurbán hívást jeleznek Kaposvárról. Nagyon fellelkesültem, micsoda kérdést tehet fel, aki nem sajnálja a pénzt interurbán telefonra! Rögtön jeleztem Rapcsányinak, aki jelezte a nézőknek. Befutott a hívás. „A Rapcsányi úr mögött a vitrinben van egy gyertyatartó. Ugyanolyat kaptam karácsonyra a nagynénimtől, kettőt. De a gyerek az egyiket eltörte. Tessék szólni feltétlen a Rapcsányi úrnak, hogy tegyék félre azonnal, jönni fogok érte!” Azóta csak akkor jelzek a riporternek, ha már tudom, hogy mit akar a Kedves Néző, hanem a szájáról ismeren meg. De ezzel nem csak én vagyok így. Egy szinkronfesztiválon egyik szovjet kollégám mesélte kezdőkoráról: „Első filmem szinkronszövegének megírása után fáradtan színházba mentem. Mikor felgördült a függöny és elkezdődött a darab, arra figyeltem csak, szinkronban beszélnek-e a színészek. Ezt hívják szakmai ártalomnak." Korna és Gabriella Berkes Zsuzsa KARSAI LUCIA szinkrondramaturg 1967. január 15-e óta dolgozom a Televízióban. Korábban tanítottam és műfordítottam. Mint műfordítót az izgatott a szinkronizálásban, hogyan lehet filmszövegeket hitelesen műfordítani. Rájöttem, hogy nagyon sokat kell tanulnom, hiszen nem elég a jó szöveg, az is fontos, hogy a külföldi színész szájmozgására pontos legyen a magyar szöveg. Ezért, főleg a kezdeti időben csak a színészek száját figyeltem. Olyannyira, hogy a legtöbb külföldi színészt még ma sem az arcáról. 7968 RÁDAY MIHÁLY operatőr 1968-ban kerültem a Televízióhoz, az operatőrszak elvégzése után. Egyik első filmemben dokumentarista módszerekkel dolgoztunk. Mi újság Pesten? — ez volt a címe és két fiatalember egy napját, beszélgetését, csavargását kísérte. A város különböző pontjain forgattunk Sinkó Lászlóval és Schwetz-Szigeti Andrással. Sinkónak például a Nyugatiba kellett megérkeznie, vonattal. Mi elvegyültünk, ő pedig a vonat túlsó felén felszállt, majd ezen az oldalon le. Miközben filmeztünk — észrevétlenül persze — Sinkót többen is megszólították, érdeklődtek a vonatok indulásáról, érkezéséről. Legemlékezetesebb azonban a kocsmajelenet. Már előző nap bevilágítottunk, hogy szoktassuk a vendégeket. Nemcsak Sinkó, az egész stáb „elvegyült” a kocsma közönsége közé. Csak én nem tehettem, vállamon a kamerával. Sinkónak egy hajtásra kellett kiinia egy korsó sört. A harmadik ismétléskor valószínűleg már nem volt egészen józan. De nem volt feltűnő. Mert a stábnak is jól ment az „elvegyülés”. BERKES ZSUZSA bemondónő 1968-ban jelentkeztem bemondónőnek, 1969-ben konferáltam először — az Iskolatévé óráit, a délelőtti műsorokat, 1972-től már az esti műsort is. Mégis az idei év a legjelentősebb eddig az életemben. Diplomáztam — francia szakos tanár lettem —, férjhez mentem és alkalmazott a Televízió. A legelső évben történt: a tévé előtt a lépcsőn egy kisgyerek jött oda hozzám — gyakran várnak itt a színészekre — és autogramot kért. Nagyon jóleső érzés volt. Legyőzte a hiúságomat, de azért szabadkoztam: „Hiszen nem is ismersz” — mondtam szerénykedve. — „Nem baj!” — rikkantotta a srác. Leforrázva krikszkrakszoltam oda nevem. Szerintem még ma sem tudja, kitől kapott autogramot. 7967 7969 SZEGVÁRI KATI riporter 1969-ben sportriporter vetélkedőt rendezett a Televízió Pályabelépő címmel. Ezen indultam én is. Az első tíz helyezett lehetőséget kapott, hogy külsősként a tévében dolgozzon. Ekkor még egyetemista voltam. Mire 1971-ben elvégeztem az egyetemet, kiderült, hogy tulajdonképpen nem csak sportriporter akarok lenni, más témák is vonzanak. Időközben Balogh Mari és Vitray Tamás is foglalkozott velem, a riporteri