Film Színház Muzsika, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-03 / 14. szám
M RÉNYI TAMÁS Álom és valóság Megkockáztatom, még ha valami nagyon banálisat is mondok vele: Rényi Tamás hisz az álmokban. S ahogy kimondom, azonmód betolakodik a képbe az állítás ellentétpárja is: Rényi Tamás hisz a valóságban. Hát valóban, ilyen Rényi. Hisz a legendákban, minthogy azok is álmok, meg abban is, ami színigaz. Hogy melyikben jobban? Egyikben sem. A kettőben együtt. Nem külön-külön. Mindig csak együtt. Rényinél nem az különbözteti meg az álmot a valóságtól, hogy az álom feltétlenül szebb a valóságnál, lehet akár szürkébb, csúnyább, fájdalmasabb is. Rényinél az álom és a valóság két fényforrás és fényüknek a filmjében kell kereszteződnie. Ha ez a keresztfény sikerül neki, szép és nyugtalanító Rényi-film születik belőle. Vagy szép és mulattató — ez se könnyebb, tudjuk nagyon jól. Álom-valóság vegyítő képességére már kezdeti játékfilmjeiben, a Paprikajancsiban meg az Óriásban felfigyeltünk. Első nagyjátékfilmje, a Legenda a vonaton a munkásábrázolás realizmusának és poézisének sajátosan szép és jóízű keveréke volt. Jobb, mint ebben a zsánerben a korábbiak. Nem elsöprően új. De új. Művészetét az elindulástól mindmáig — bizonyosságra legutóbbi filmje, az Idők kezdetén —, természetes vonzalommal rendeli alá a nehéz erőpróbának, a munkásábrázolásnak. Nem kerüli meg a tragikus árnyalatokat, tanúsítja a szívfájdítóan szép Sikátor és a keserűen emberséges Makra, de a munkásélet egészséges derűjénél is szívesen melegszik. Sokakkal együtt egyik legkedvesebb vígjátékom a Tilos a szerelem; tetszett benne a film munkásalakjainak élettelisége, humora, a film friss miliője, üde légköre, rendezésének csaknem töretlenül végigvitt tempója és stílusa. Rényi Tamás érti a mesterségét, de nem tartozik a biztoskezű vagy pontosabban a biztosra menő mesterek közé. Nagyobb művészi alázat és felelősség él benne annál, semhogy ne merné, ne akarná vállalni olykor az újszerűbb, szokatlanabb megszólalás szívdobogásos kockázatát, őrizze is meg féltve ezt a tulajdonságát. Rényi Tamás megbeszél egy snittet munkatársaival ZEMPLÉNI KORNÉLRÓL Művészkörökben csak úgy emlegették, hogy öcsi. Azért írom nagybetűvel, mert szinte keresztnevévé vált. Zempléni öcsi. Én soha sem szólítottam így, mégpedig több okból. Vidéken éltünk akkoriban — 1951- et írtunk — és Szegeden tanultam zongorázni. Tanárom, akit nagyon szerettem, tragikus hirtelenséggel elhunyt. Ott maradt árván növendékeinek kis csapata. Ekkor jött a hír, hogy Zempléni Kornél elvállalta a növendékek tanítását, önzetlenül vállalva a Pestről való állandó utazást is. Nagy volt az izgalom, hiszen nevét jól ismertük a rádióból. Kis gimnazista voltam, és állandóan a rádiót hallgattam, mivel városunkban hangversenyélet nem volt. Jellemző a kuglóf fejűségemre, hogy a legjobban tetsző zeneműveket összeírtam, s ennek a listának ezt a címet adtam: „Klassz darabok jegyzéke”. Nos, nem egy „klassz darabbal” éppen Zempléni ismertetett meg a rádión keresztül. Már a neve is nagyon tetszett: Kornél! Osztálytársaim, barátaim csupa Pisták és Jancsik voltak, és most egy élő Kornél, aki ráadásul igazi zongoraművész. Amolyan ötvenes, őszülő halántékú, kissé pocakosodó urat képzeltem el magamnak. És megjelent egy sovány, huszonéves srác! Annyira zavarba jöttem, hogy kezicsókolomat köszöntem neki, pedig már volt hosszúnadrágom is. Sokkal később — már főiskolás voltam — összetegeződtünk. De még akkor is csak így beszéltem hozzá, hogy hová megyünk, hogy vagyunk — mint Karinthy humoreszkjében. Nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki. Mint művész is, számtalan felejthetetlen perccel ajándékozott meg. Mint pedagógus pedig, azt hiszem sorsdöntő volt a számomra, ő szélesítette ki zenei látókörömet, ő szerettette meg velem Bartókot, tőle tanultam Debussy, Ravel fanyar izét. De ami talán a legfontosabb: tőle tanultam meg a művészi alázatot! Mi, növendékei rajongtunk érte. Pedig de sokszor éreztük úgy, hogy vérszomjas zsarnok! Néha úgy rúgott ki az óráról, hogy lábunk sem érte a földet. De utóbb mindig kiderült, hogy neki van igaza. De dicsérni is tudott, ha valami jól sikerült. És ez olyan jól esett... Azt a bizonyos három lépést csak szakmai területen tartotta. Nem holmi gőggel, vagy fennhéjázással, hanem példamutatásával, támadhatatlan ízlésével. Egyébként remek haver volt. Úristen, mennyit röhögtünk, mennyit játszottunk. Szüntelenül az agyunkat tornáztattuk barkochbával, intarziával, csacsi-pacsival, megadott rímekre szonetteket írtunk, de pingpongoztunk, fociztunk is. Láttam Zempléni Kornélt életének rosszabb szakaszaiban is. Tanúja voltam emberi, művészi szenvedéseinek. Tudom, milyen iszonyú erőfeszítéssel húzta ki önmagát olyan mélypontokról, ahonnan más talán nem tudna már megmenekülni. Most, amikor magkapta a kitüntető és megérdemelt címet, legőszintébb gratulációim mellett hadd szólítsam ez egyszer én is öcsinek: Látod öcsi? Érdemes volt! De engedd meg, hogy hozzátegyem: én már akkor Szegeden tudtam, hogy Te érdemes vagy! ANTAL IMRE