Film Színház Muzsika, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-30 / 44. szám
mindvégig áthatolhatatlan, átláthatatlan maradt. És ő lett — bár kérdései alig voltak — a kérdező. Olykor felállt, ezzel jelezte csak forrósodó indulatát, egykedvűen érctelen hangja fojtotta, szinte sebzetté vált. A prelátus kis híján a hatalma alá került, akárcsak Gregor István — újra megszületőben a kígyó és a bűvölő kapcsolata ! És ekkor felcsattant, felállt a prelátus is. Páger szinte megremegve mondta: — Azt kértem Istentől, ne kerítsen hatalmába személyes indulat. De úgy látszik, az volt szándéka, hogy a személyes indulat segítségével jussak el az igazságig. S az addig érveikkel vitázó abbé alpáribb eszközökhöz nyúlt, személyeskedett, már-már sértegetett, haragra akarta kényszeríteni ellenfelét, arra, hogy kivetkőzzék a maga igazának fölényéből. És elérte célját — a halk, finoman kenetes, kopogó-szárazon érvelő Erdélyi atya már robbant, vádolt, szájaskodott. Majd egy pillanatra észbekapott. Ez volt az az általam sem várt pillanat, amikor szánni kellett, sőt, megérteni, összekulcsolta az asztal fölött mindig nyugodt, fegyelmezett kezét, s így mondta, kifáradva, fölényes szerepjátszásából kivetkőzve: ......méltóságod kiváló pszichológiával belelátott abba a drámába, amely bennem Gregor István halála óta lejátszódott”. Mérhetetlen keserűség érződött ebben a kurta vallomásban, feltárulkozásban. Most kezdjük sejteni, hogy még esetleges győzelme is csak egy sikertelen élet kudarca lehet. S most már megnyithatta a sorompót dühe előtt. Mind fokozódóbban, szinte önkívületben rikácsolt, gyanúsított, már-már fogcsikorgatva, vinnyogva szorult védekezésbe. Most lett igazán ellenszenves — de most kellett megértenünk, akaratlan szánalmat, részvétet éreznünk. És bukását erkölcsi megsemmisülésnek. Ezt a keserűséget, ezt ő adta Erdélyi atya jelleméhez. Erre a lefojtott keserűségre építette fel a gondjaira bízott figurát. S ezzel a teremtményem kiszabadult a kezem közül, más lett, igazabbnak is mondhatnám. Most már Erdélyi atyát másként elképzelni sem tudom. A keserűség. — vajon csak Erdélyi atyának ajándékozta ezt a váratlan többletet? Ezt a keserűséget, egy-egy sikertelen élet mélyén meglapuló, szavakban szinte sosem jelentkező keserűséget felfedezhettem e nagyon sikeres művész legemlékezetesebb alakításaiban. Ez a fanyar, epe ízű keserűség tette emberré Malvolio oly sokszor csak fantomnak játszott figuráját. Ez villant fel a Fizikusok szerepjátszó Einsteinjében. Keserű volt még A nyár fura, zsörtölődő, murrogó macskája is. Ez tette sajátossá két bohózati szerepét. Chantebise úr A bolha a fülbe fergeteges bolondériái közben is elárulta méltatlan életének keserűségét, — ez a fanyarság tette mulatságosságában is megrendítővé, már-már tragikussá a Furcsa pár házias, kacér köténykében sertepertélő, faképnél hagyott férjét. Amikor Cauchon püspök méltóságteljes lila talárjában faggatta-gyötörte Szent Johannát, mérhetetlen keserűség, az emberi kudarc keserűsége lapult fölénye alatt. Ez az egyénítő többlet emelte ki a szokványból a Nyár a hegyen főalakját, ez varázsolta emberré még egy olyan „pitiáner” alak jellemvázlatát is, mint a Zongora a levegőben ádázan ostoba, krampusz lakótársa, „Janicsár Béla tantestületi igazgatóhelyettes és lakó”. És milyen feledhetetlen marad az Imposztorok Dobozján őrnagya, ez az akaratlanul is karikatúrának megírt Prónai-portré. E szörnyalak minden ostobasága, vérgőzössége, kegyetlensége, délibáb-hajhászása alatt is éreztetni tudta egy eleve sikertelenségre ítélt, becsapott élet keserűségét. A karikatúra emberré változott, még félelmetesebbé, jelleme vacakságában is figyelmeztetően jelentőssé — s hol vált már a karikatúra?! És milyen hajlékony tud lenni ez a mindig vonalzószerűen egyenes és kimért magatartás! Mennyit elárul mindig közönyös arcának egy-egy rezzenése, tekintetének apró villanása! Mennyi színe lehet mindig érctelenül közönyös-színtelen hangjának, ha szerepe védekezésre szorítja! Egy új Erdélyi atya született meg azon az emlékezetes próbán. És a saját bőrömön — de hasznomra — tapasztalhattam, milyen új vonásokat, távlatokat tud adni egy színész a rábízott figurának, ha jól sikerültet vagy épphogy felvázoltat, komolyan vesz. Azt hiszem, Tomanek Nándor sikerének titka, hogy bárkinek a bőrébe öltözzék, komolyan veszi a dolgát. Nemcsak színészi munkának , feladatnak, emberi kötelességnek. "