Film Színház Muzsika, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-09-11 / 37. szám
EGY ELŐADÁS KÖZÖNSÉGHATÁSA Tetszett? Nem tetszett? Miért? Színház és közönség. A kettő egymás nélkül nem létezik. De ismerik-e a színházak a közönségüket? Tudják-e, kiknek játszanak esténként? S ezzel összefüggő kérdés: melyik színháznak van arról többé-kevésbé megbízható képe, hogyan hat nézőire az előadás, amit éppen játszik? Igaz, nincs egy szóval jellemezhető, egységes közönség. Akkor sem lenne könynyű dolga egy színháznak, ha látogatói csak egyfajta foglalkozású, vagy egyidős, vagy azonos iskolai végzettségű nézőkből tevődnének össze. De ilyen közönség még egy ifjúsági, vagy teltházas előadásnál sincs. Hiszen a színházi eszközök rendkívül sokféleképpen hatnak. Hát még milyen különféle a hatás, amikor fiatalok és öregek, értelmiségiek és munkások, tanultak, és iskolázatlanok ülnek egymás mellett, olyanok, akiknek gyökeresen eltérő a műveltségük, az élményanyaguk. Mégis kikerülhetetlen követelmény színházak és színházi szakemberek számára a színházi előadások hatásmechanizmusának kutatása és ezzel együtt a közönség vizsgálata. Enélkül ma már egyre nehezebb lesz színházi produkciót sikerre vinni. Természetesen nem egyszerűen a teltházas sikerre gondolok, bár ez sem elhanyagolható, hanem a nézők tudatában kiváltott változások sikerére. Az ilyen irányú vizsgálódások világszerte gyermekcipőben járnak, Magyarországon meg éppen csak próbálkozások vannak. A Népművelési Intézet elméleti osztálya az idén kezdte el — más kutatási témákhoz kapcsolódva — a színházi közönség és a színházi előadások hatásmechanizmusának vizsgálatát. Két előadás vizsgálata történt eddig meg. Pécsett, a Kamaraszínházban mutatták be László Lajos dokumentumjátékát, az Uránbányászokat, ennek fogadtatásáról bányászok és főiskolai hallgatók körében kötött témájú beszélgetések segítségével igyekeztek képet kapni. Kecskeméten a világhírű Solohov-regényből, a Csendes Donból készült színpadi mű hatásáról, gondolatainak feldolgozásáról vallott kérdőíves módszerrel a közönség minden rétegét képviselő több száz néző. URÁNBÁNYÁSZOK - AHOGY ÖNMAGUKAT LÁTJÁK „Nem tetszett az előadás, mert amit bemutatott, az nem jellemző az uránbányászokra.” „Minden olyan volt, mint az életben. Tetszett...” „A darab az életet adta, bemutatta a valóságot, a kicsit keserű, emberi gyarlóságokkal teli, mégis szép és tiszteletreméltó bányász életet." Három eltérő vélemény abból a sok-sok hozzászólásból, amit az uránbányászok üzemi lapja a pécsi bemutató után közölt, és azokból a beszélgetésekből, amiket a Népművelési Intézet elméleti osztályának közönségvizsgálata során készítettünk. Miért éppen az Uránbányászok közönségvizsgálatát végeztük elsőnek? A mű közvetlenül azokról szól, akik az előadás nézői. A nézőhöz így különösen közel áll a darab problematikája éppen úgy, mint a története, figurái. Ismerősek számára a helyzetek, a szereplők. Mindez lehetőséget kínál a sok kérdés gyors megközelítésére: mennyire hiteles a darab ábrázolta valóság; elfogadják-e a bányászok a róluk alkotott művészi képet? Csak egy szűk munkásréteg mindennapjait ábrázolja-e a mű, vagy általános érvényű helyzetrajzot is tud adni a munkásságról? A vizsgálat során uránbányászokkal és — ellenőrzésképpen — pedagógiai főiskolásokkal beszélgettünk, a kérdések mindkét csoportnál azonosak voltak, csoportos és egyéni beszélgetésekre egyaránt sor került. A darab riport-kötetből készült, s nagyjából követi annak szaggatott szerkezetét. Azaz a riportokban különálló emberi történeteket a színdarabban is felhasználta az író, de az egyik életsorsot felnagyította, így ez keretbe fogta a többi epizódot. A történetsor röviden: Simon Gáspár brigádvezető nyugdíjba megy, utolsó napját tölti a bányában és munka közben felidézi a maga és a brigádtagok életének eseményeit. Azoknak az embereknek az élete tárul fel, akik közül sokan kalandos, nehéz, elbukásokkal „tarkított” út után állapodtak meg rövidebb-hosszabb időre a bányában, akik közül nem egy az elmúlt évtizedek embertpróbáló eseményeinek alakítója vagy szenvedő részese volt. Az emberi sorsok kárt jelenetekben elevenednek meg, nincs szigorúan vett folyamatosság sem időben, sem a mesében, sőt, a rendező az ugyanazon a helyszínen játszódó epizódokat sem mindig ugyanazon a színpadrészen játszatta. Az apró epizódokat így térben és időben szétbontva, valamint a zenei betétekkel még tovább töredeztetve meglehetősen bonyolult színpadi szerkezetet kap a néző, amiben eligazodni nem könnyű. Az előadás sajátos ellentmondása a közönség számára az, hogy az emberi történetek zártsága, lekerekítettsége és a nyitott, az asszociatív kapcsolatokra épülő megjelenítés között feszültség van. A felmérés ezért azt is kutatta, hogy mi az, amit a nézők ebből az ellentmondásból észlelnek, feldolgoznak? Hogyan reagálnak a maguk tükörképeire? Melyik szereplőkkel tudnak azonosulni, kikkel nem? HÁROM JELENETSOR ÉRTELMEZÉSE A következtetések részletes, számokkal, százalékokkal megtűzdelt ismertetése helyett három epizód fogadtatásából szeretném bemutatni a jellegzetes nézői magatartásokat. Az előadás egyik hangsúlyos részlete egy baleset és annak kivizsgálása. Simon Gáspár, a főhős többször figyelmezteti egyik társát, ne menjen be egy veszélyeztetett vágatba. De az fittyet hány a figyelmeztetésre és bekövetkezik a tragédia: a Jelenet az Uránbányászok pécsi előadásából