Film Színház Muzsika, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1976-09-11 / 37. szám

EGY ELŐADÁS KÖZÖNSÉGHATÁSA Tetszett? Nem tetszett? Miért? S­zínház és közönség. A kettő egymás nélkül nem létezik. De ismerik-e a színházak a közönségü­ket? Tudják-e, kiknek ját­szanak esténként? S ezzel összefüggő kérdés: melyik színháznak van arról töb­­bé-kevésbé megbízható ké­pe, hogyan hat nézőire az előadás, amit éppen ját­szik? Igaz, nincs egy szóval jel­lemezhető, egységes közön­ség. Akkor sem lenne köny­­nyű dolga egy színháznak, ha látogatói csak egyfajta foglalkozású, vagy egyidős, vagy azonos iskolai végzett­ségű nézőkből tevődnének össze. De ilyen közönség még egy ifjúsági, vagy telt­házas előadásnál sincs. Hi­szen a színházi eszközök rendkívül sokféleképpen hatnak. Hát még milyen különféle a hatás, amikor fiatalok és öregek, értelmi­ségiek és munkások, tanul­tak, és iskolázatlanok ülnek egymás mellett, olyanok, akiknek gyökeresen eltérő a műveltségük, az élmény­anyaguk. Mégis kikerülhetetlen kö­vetelmény színházak és színházi szakemberek szá­mára a színházi előadások hatásmechanizmusának ku­tatása és ezzel együtt a kö­zönség vizsgálata. Enélkül ma már egyre nehezebb lesz színházi produkciót si­kerre vinni. Természetesen nem egyszerűen a teltházas sikerre gondolok, bár ez sem elhanyagolható, hanem a nézők tudatában kiváltott változások sikerére. Az ilyen irányú vizsgálódások világszerte gyermekcipőben járnak, Magyarországon meg éppen csak próbálko­zások vannak. A Népműve­lési Intézet elméleti osztá­lya az idén kezdte el — más kutatási témákhoz kap­csolódva — a színházi kö­zönség és a színházi előadá­sok hatásmechanizmusának vizsgálatát. Két előadás vizsgálata történt eddig meg. Pécsett, a Kamara­­színházban mutatták be László Lajos dokumentum­játékát, az Uránbányászo­kat, ennek fogadtatásáról bányászok és főiskolai hall­gatók körében kötött témá­jú beszélgetések segítségé­vel igyekeztek képet kapni. Kecskeméten a világhírű Solohov-regényből, a Csen­des Don­ból készült színpa­di mű hatásáról, gondola­tainak feldolgozásáról val­lott kérdőíves módszerrel a közönség minden rétegét képviselő több száz néző. URÁNBÁNYÁSZOK - AHOGY ÖNMAGUKAT LÁTJÁK „Nem tetszett az előadás, mert amit bemutatott, az nem jellemző az uránbá­nyászokra.” „Minden olyan volt, mint az életben. Tetszett...” „A darab az életet adta, bemutatta a valóságot, a ki­csit keserű, emberi gyarló­ságokkal teli, mégis szép és tiszteletreméltó bányász életet." Három eltérő véle­mény abból a sok-sok hoz­zászólásból, amit az urán­bányászok üzemi lapja a pécsi bemutató után közölt, és azokból a beszélgetések­ből, amiket a Népművelési Intézet elméleti osztályának közönségvizsgálata során készítettünk. Miért éppen az Uránbá­nyászok közönségvizsgálatát végeztük elsőnek? A mű közvetlenül azokról szól, akik az előadás nézői. A né­zőhöz így különösen közel áll a darab problematikája éppen úgy, mint a története, figurái. Ismerősek számára a helyzetek, a szereplők. Mindez lehetőséget kínál a sok kérdés gyors megkö­zelítésére: mennyire hiteles a darab ábrázolta valóság; elfogadják-e a bányászok a róluk alkotott művészi ké­pet? Csak egy szűk mun­kásréteg mindennapjait áb­rázol­ja-e a mű, vagy általá­nos érvényű helyzetrajzot is tud adni a munkásságról? A vizsgálat során urán­bányászokkal és — ellen­őrzésképpen — pedagógiai főiskolásokkal beszélget­tünk, a kérdések mindkét csoportnál azonosak voltak, csoportos és egyéni beszél­getésekre egyaránt sor ke­rült. A darab riport-kötet­ből készült, s nagyjából kö­veti annak szaggatott szer­kezetét. Azaz a riportokban különálló emberi története­ket a színdarabban is fel­használta az író, de az egyik életsorsot felnagyította, így ez keretbe fogta a többi epi­zódot. A történetsor rövi­den: Simon Gáspár brigád­vezető nyugdíjba megy, utolsó napját tölti a bányá­ban és munka közben fel­idézi a maga és a brigád­tagok életének eseményeit. Azoknak az embereknek az élete tárul fel, akik közül sokan kalandos, nehéz, el­bukásokkal „tarkított” út után állapodtak meg rövi­­debb-hosszabb időre a bá­nyában, akik közül nem egy az elmúlt évtizedek embert­­próbál­ó eseményeinek ala­kítója vagy szenvedő része­se volt. Az emberi sorsok kárt jelenetekben elevened­nek meg, nincs szigorúan vett folyamatosság sem idő­ben, sem a mesében, sőt, a rendező az ugyanazon a helyszínen játszódó epizó­dokat sem mindig ugyan­azon a színpadrészen ját­szatta. Az apró epizódokat így térben és időben szét­bontva, valamint a zenei be­tétekkel még tovább töre­­deztetve meglehetősen bo­nyolult színpadi szerkezetet kap a néző, amiben eliga­zodni nem könnyű. Az elő­adás sajátos ellentmondása a közönség számára az, hogy az emberi történetek zárt­sága, lekerekítettsége és a nyitott, az asszociatív kap­csolatokra épülő megjelení­tés között feszültség van. A felmérés ezért azt is kutat­ta, hogy mi az, amit a né­zők ebből az ellentmondás­ból észlelnek, feldolgoznak? Hogyan reagálnak a maguk tükörképeire? Melyik sze­replőkkel tudnak azonosul­ni, kikkel nem? HÁROM JELENETSOR ÉRTELMEZÉSE A következtetések részle­tes, számokkal, százalékok­kal megtűzdelt ismertetése helyett három epizód fogad­tatásából szeretném bemu­tatni a jellegzetes nézői ma­gatartásokat. Az előadás egyik hangsú­lyos részlete egy baleset és annak kivizsgálása. Simon Gáspár, a főhős többször fi­gyelmezteti egyik társát, ne menjen be egy veszélyezte­tett vágatba. De az fittyet hány a figyelmeztetésre és bekövetkezik a tragédia: a Jelenet az Uránbányászok pécsi előadásából

Next