Film Színház Muzsika, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)
1977-10-08 / 41. szám
lyel ma a magyar film. Hunyady rövidlélegzetű novellája sem igényli a dekorációnak ezt a tarka és harsogó felvonultatását. Az író csupán egy egyszerű hálateli kis zsolozsmát akart elmorzsolni a foga között a nyilvános ház lányairól, akik a maguk közé kosztra-kvártélyra befogadott egyetemista fiú, a „doktor úr” édesanyjának látogatóba érkeztére — hogy a helyszín le ne lepleződjék — egy fél estére felfüggesztik az iparukat. Talán a saját édes mamájukra gondolnak. Hogy egy alapötlet mire jogosítja fel és mire kötelezi a felhasználókat, arra nézve semmiféle kódex nem nyújt eligazítást. A kész munka azonban most arról árulkodik, hogy a filmre alkalmazók túlértékelték a témát, amihez csendben hozzátenném, hogy ezáltal valójában átértékelték. A novella maga is tapintatos féltéssel bánik a „doktor úr” hívatlanul és váratlanul betoppanó édesanyjával; nincs ott más dolga, mint hogy türelmesen s gyanútlanul várakozzék, amíg a szűk kis „bérleménybe” haza nem tér a fia. Ennyire líraian szimpla helyzettel egy egészestés játékfilm nem igen érhette be. Ráépített tehát egy komédiába illő színjátékot. Csakhogy ez a színjátéki szituáció már nem Hunyadyra vall, sokkal inkább a pikáns francia bohózat atyjára, Feydeau-ra. Érzésem szerint azért tudta Hunyady szeretettel és megértéssel szemlélni az ábrázolt örömlányokat, mert még megalázott helyzetükben is meglátta bennük természetes nőiességük nemes és ideális vonásait. Ha természetellenes szerepeket aggat rájuk, ezt a fajta szemléletét nem erősítette, hanem gyengítette, volna. Márpedig afilmben a lányoknak a mama megtévesztésére el kell játszaniuk, hogy ők egytől-egyig pedigrés úrikisasszonyok. A novella megelégszik annyival, hogy a mama nem fedezi fel a ház rendeltetését. De hogy az örömlányokat komteszeknek és baroneszeknek nézze, ez a mama alakját már nem a naiv hiszékenység, hanem a szomorú nevetségesség áldozatává teszi. így van ez annak ellenére, hogy a színjáték hatásos és szívhez szóló, a színésznőknek igazán bravúros játéklehetőségre adott alkalmat. S minderre a végén ráépül egy újabb színjátéki alakoskodás, egy „második menet”. Csakhogy ennek a szereplői már férfiak, a helybeli notabilitások színe-java, életre-halálra kártyázó, dölyfös, korhely urak, a képviselő, az állomásfőnök, a patikárius, a garnizon parancsnok és a többiek, akiknek éjféltájt kedvük szottyan egy kis bordélyházi úri murira. És a mama az orgiázás félreismerhetetlen jelei ellenére gáláns úriembereknek kijáró reverenciával üdvözli őket. Vagy ez talán már a mama színjátéka? Ha az volna, lendítene a játék értelmén, de e tekintetben a film szemérmesen elzárkózó és titokzatos. Ugyanakkor a történetnek ebben a részében vaskos ízlésficamokkal találkozhatunk. Talán, ha mert volna a film egyértelműen a fűszeres komédia nyelvén megszólalni, az abból adódó merészebb fénytörésben hinnénk is neki. Ám az alkotók, úgy látszik, nem tudták felhalmozni az ehhez szükséges kellő szellemességet és ötletet, s időről időre a könnyebben előállítható melodrámával öntötték nyakon a vígjátéki levegő után kapkodó történetet. A ,.doktor úrért” cselédlány, hűséggel rajongó kis Darinsca hosszadalmas levelezése, némi matricás képi illusztrációval, a rossz dramaturgiai időkihasználás esete, míg Bella öngyilkossági kísérletének képeit (melyekben a mamának is szán a film egy kis szeretetakciót) még a kaméliás hölgy is megkönnyezné, ha látná. S eközben az oly nagy lélegzetvétellel beexponált „doktor úr” eltűnik a cselekmény mögött, hogy majd a végén jelentéktelen statisztaként térjen vissza, ami eléggé háládatlan szerephez juttatta ezúttal Cserhalmi Györgyöt. A színésznői gárda tagjai azonban magukon viselik mind saját szerepalkotó képességeik és kedvük, mind Makk Károly színészvezetői tehetségének jegyeit. Makay Margit, Psota Irén, Carla Romanelli, Tarján Györgyi, Edith Leyrer, Soós Edit, Mányai Zsuzsa, Kishonti Ildikó, Szécsi Katalin, Szirtes Ági. Tőrös Judit különkülön és együttesen színvonalasan oldják meg már említett „kétarcú” feladatukat. S tán még jobbak is lehetnének, ha a film a novellát nem csak a belterjesség, hanem egy elevenebb társadalmi kép irányába szélesítette volna ki. Munkásmozgalmi témájú alkotás A csalétek című színes szinkronizált olasz film. Számunkra becsesek az ilyen művek, hiszen a munkásosztály és a kommunisták harca nem nélkülözheti sehol a világon a nemzetközi tapasztalatokat, melyeket a művészet élményszerűen és emberközelien képes közvetíteni. Hogy a fasiszta uralom alatt nyögő országokban az illegalitás nehéz körülményei között milyen önfeláldozó cselekedet volt a kommunisták mozgalmi munkája, kapcsolataik kiépítése és fenntartása, azt legutóbb a magas művészi értékű A háborúnak vége című Jorge Semprun— Alain Resnais filmben láttuk. Ennél korábbi időszakra tekint vissza A csalétek, a 30-as évek közepének fasiszta Olaszországába (akkor sok vonatkozásban Magyarországon is analóg volt a helyzet). Francesco Maselli rendező filmje hasonlóképp, mint A háborúnak vége, bemutatja az emigrációból irányított és szervezett pártmunka nehézségeit, s az idegfeszítően, szívszorítóan veszélyes konspirációs küldetés csapdáit. Az éberségnek és az erkölcsi-eszmei feddhetetlenségnek itt ezerszeres jelentősége van, itt minden egyes perc a helyzetfelismerés kötelességét és felelősségét rója a pártmunkásra. A biztonság megteremtése pedig olykor különleges játszmákat tesz szükségessé, amelyek a helytállás szokatlanul kiélezett helyzeteibe sodorják a mozgalom hőseit. A haladó olasz filmművészetnek ez az új darabja őszintén néz szembe ezzel a korszakkal, igyekszik minél tágabb, alaposabb értelmezését adni olykor a cselekmény pergésének rovására is. Párizsban és az olasz munkásmozgalom legendás fellegvárában, Torinóban játszódik a történet, amelynek középpontjában egy szigorú megítélés alá vont és rendkívüli feladatkörbe bedobott kommunista áll. E szerepet a tőle megszokott szuggesztivitással Gian Maria Volonte játssza. Partnerei sem kisebb világhírességek: Annie Girardot és Renato Salvatori. A kalandfilm és a pszichológiai dráma határmezsgyéjén haladva a vártnál kevesebb fordulattal szolgál ez a produkció; érdekessége, feszültsége mégsem vitatható. Sas György A CSALÉTEK. Teresa és Emilio: Annie Girardot és Gian Maria Volonte