Film Színház Muzsika, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-08-27 / 35. szám

I TELEVÍZIÓ ——— TELEVÍZIÓ —... TELEVÍZIÓ — —! TELEVÍZIÓ . CSÁSZÁR ISTVÁN: Magammal vitatkozva a tévényelvről tévé, mint viszonylag új eszköz, a közlésnek ko­rábban ismeretlen, lényegileg új nyelvét teremtette meg és ezt a tévé nézői nem szándé­kos tanulással, hanem nagy­jából úgy, ahogy a gyerek ta­nulja a beszédet, el is sajátí­tották, ellentétben azokkal a tévéjáték-készítőkkel, akiknek feltehetően igazi művészi mondanivalójuk van, de saj­nos, csak dadogják a tévé nyelvét. Hogy a sértő szándék leg­kisebb gyanúját is elkerül­jem, könnyelmű jóhiszemű­séggel még azt is elfogadom, hogy a tévéjátékok írói, de elsősorban rendezői, vala­mennyien kitűnő művészek, sőt, valódi művészek valahol egy ismeretlen területen, nagyszerű költők egy olyan idegen országban, amelynek lakóival csak alapfokon tud­nak társalogni. Magasabb fo­kon akkor, ha olyan közvetí­tőnyelvet használnak, ami mindkét fél számára egyfor­mán ismert. A tévénézők álta­lában jártak már moziban és színházban — a tévéjáték ezért filmre vett színház vagy pedig a tévé által bemutatott film. Jó és rossz színház, jó és rossz film. Elvitatva a tévé művészei­nek nyelvi készségét, látszóla­gos ellentmondásba kevered­tem, mert bár a tévénéző­­ szerintem is a tévéből tanult tévéül, én mégis megkísér­lem mint legalábbis nem té­vészerűt, kitagadni az egyik legtöbb ember által nézett műsorcsoportot: a tévéjáté­kot. De gondoljanak arra, hogy eddig még egyetlen művészet sem teremtett új nyelvet, hanem birtokba vet­te, rögzítette, felhasználta és gazdagította a már meglé­vőt. A nyelv létezése tehát nem a művészet feltétele és nem feltételezi, hogy automa­tikusan magával hozza a mű­vészetet. A tévé már meglevő nyelvét a helyszíni sportköz­vetítések, politikai és társa­dalmi események, a vitamű­sorok, a különböző vetélke­dők és játékok és a riportok teremtették meg. Azért tet­tem első helyre a sportközve­títéseket, mert véleményem szerint ezek felől közelíthető meg az az elképzelt tévéjá­ték, aminek nyomán lassan megszülethet a nélkülözhetet­len tévéesztétika. Mint min­den alkotótevékenység, a mű­vészet is azzal kezdődik, hogy az alkotni akaró ember szám­ba veszi a rendelkezésére álló eszközöket. Érdekes pa­­radoxona a művészi alkotás­nak, hogy mivel az eszközök visszahatnak rá, az eszközök számának növekedésével egy­re nehezebbé válik maga az alkotás, és ugyanakkor pusz­tán az eszközök többé-kevés­­bé ügyes, de a maga helyén mindenképpen hatásos cso­portosításából létrejön az ál­művészet és a giccs. A mű­vészetben mindig nehéz el­dönteni egyrészt, hogy mi az, ami használható, másrészt, hogy mi milyen mértékben használható. A tévéjátékké­szítők, írók, dramaturgok, rendezők és operatőrök álta­lában nem azt látják, amit éppen a tévében és csak ott lehet megcsinálni, hanem azt, hogy a tévében úgyszólván mindent lehet. És csinálnak is mindent, de igazán­ tévéjáté­­kot alig néhányat.­­Jem ártatlan külső szem­­­­lélőként bölcselkedek, íróként társalkotója, vagy ha úgy jobban tetszik, irodalmi szerzője voltam már tévéjáték­nak, filmnek és színdarabnak. Az eredménytől függetlenül annyit kezdek megtanulni, hogy mi a különbség, és ezút­tal a tévéjáték-készítők közé számítva magam, de akár né­­­zőként, elsősorban a magam háza előtt söprők. Tévéjáték, mint esztétikai­lag elkülöníthető minőség nincs, de csinálni kell, még­hozzá évenként óriási meny­­nyiségben, mert ez elenged­hetetlen műsorpolitikai köve­telmény. A tévéjátékok ren­dezői a szó szoros értelmé­ben egy feltétlen tervteljesí­téshez kötött nagyüzemben dolgoznak és legtöbbször tisztességes munkájukért ak­kor is elismerés illeti őket, ha teljesítményeik nem mérkőz­hetnek az irodalom, a szín­ház és a film teljesítményei­vel, abból a szempontból, hogy a közepes író, a színhá­zi és a filmrendező is jobban birtokolja a maga eszközeit, mint a kritika által jónak tar­tott tévéjáték-rendező. A műsorgyártás körülményeinek és tempójának ismeretében, meghajolva a tévéjátékrende­zők emberi és művészi tisz­tessége előtt, mégis csak el­gondolkodtató, hogy húsz év alatt még a kezdő lépések is alig történtek meg egy önál­ló tévéművészet irányában. Nem valószínű, hogy a tévé elzárkóznék attól, hogy más nagyüzemekhez hasonlóan kísérleti műhely létesítésével gondoskodjék termékeinek korszerűsítéséről, így az lát­szik valószínűnek, hogy a kí­sérleti műhely odajelentkezők hiányában nem üzemel. Azért nézzük meg, mi az, ami történt. Saját tapasztala­taim alapján a következő té­­tévéjátékokat tudom felsorol­ni. A legtévészerűbb adaptá­ció Gyurkó László—Szinetár Miklós műve Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regé- FŐSZEREPBEN A SZÖVEGÍRÓ Merre jártál tegnap S-re? A televízió szórakoztató osztálya két évtized dalaiból válogatott, hogy — ezúttal rendhagyóan — bemutassa a szövegírót, S. Nagy Istvánt. A színes, hatvanpercesre ter­vezett show az énekeseket és zenekarokat felelevenítő, archívnak számító egykori felvételeket is magába foglalja. Csenterics Ágnes rendező Szabados Tamás operatőrrel irá­nyítja a felvételt. A műsorvezető Sztankay István. Az Omega, a Piramis együttes adja a zenét, amelyre a többi közt Máthé Péter, Szűcs Judit, Zalatnay Sarolta, továbbá Zárai Márta—Vámosi János és Zsolnay Hédi énekel. — Amikor zeneszerzőink még nem álltak szóba velem két dolgot csináltam — emlékszik S. Nagy István arra a kérdésre, hogyan lett szövegíró. — Színészek számára ze­nés magánszámokat írtam, a külföldi slágereknek pedig a megfelelő magyar szövegét. A Dzserabell és a Jó az álmo­dozás magyar változatainak sikere után fogadtak el, mint szövegírót. Ullmann Ottó zenéjére ekkor született meg a Le­het, hogy szép nem vagyok kezdetű szám. Számai közül a Fák, virágok, fény, a Tárd ki karjaid, az Elmegyek, az Azt mondta az anyukám és a Rohan az idő a Merre jártál tegnap este, az Együttlét aratta a leg­

Next