Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-02-18 / 7. szám

) letem első mozielőadásának nem­­csak közönsége, hanem főszerep­lője is voltam. Csak az egyik, mert főszereplő volt a többi is: anyám, apám, három öcsém, és Marcsa, a gyereklány. Öltünk odahaza az ebédlőben, ropogó­sán friss lepedőt feszítettek az egyik aj­tóra, arra pergett rá a szépia színű, nem túlzottan hosszú, mindössze néhány per­ces, de tartalmas, egy család ritka idilli pillanataiba betekintést nyújtó történet. Mindössze annyi volt, hogy a szep­temberi napfényben anyám - felvételre kissé kipúderozva, kipirosítva, frissen ondolálva, könnyű barna selyemruhában - és apám - tisztes sötétben, ahogy egy iparoshoz ünnepnapokon illik —, kézenfogva minket, elindultak a kamara­erdei tornyos villából a szelíd lankán a szőlőbe. A kicsi — épp hogy járni tu­dott — a tüzes-csinos Marcsa karján, talpig fehérben —, mi hárman többiek barna, fehér piké gallérú bársonyruhá­ban apánkkal, anyánkkal. A szőlőben megálltunk. Korán érő fürtök itt-ott, s rengeteg későn érő őszibarack. Apám felemelte egyikünket, mutatott neki egy barackot, az kapott is utána, de mi töb­biek is. Anyám mosolyogva, mi hárman kissé ijedten, ámuldozva néztük a ba­rackfát, s nyilván tűnődtünk — vajon mi is történik? Emlékezetem szerint ez volt az egyetlen igazán családi idillünk, többre már alig akadt alkalom az éle­tünkben. Aztán cikk-cakkok szabdalták a vász­nat, fehéren pergett a film — felgyúj­tották a villanyt. S most —, egy híján hatvan év távlatából -, így rekonstruál­hatom a megilletődött hangulatot. — Egy kis vacsora, urak —, mondhatta apám. - Erre Törleyt kell bontani. Anyám pedig ezt kérdezhette: — És ezért mit kell fizetni? — Grátisz —, csókolt kezet valamelyik filmes —, mert meg méltóztattak enged­ni a felvételeket. így volt, nem így - apámat, anyámat ismerve, majd később a filmeseket (köz­tük magamat is, ez lehetett a valószínű jelenet. Mi volt a nyilván bőséges va­csora, hány üveg pezsgőt bonthattunk, arra már nem emlékszem. Fáradtan az izgalomtól aludtunk mind a négyen, testvérek. 1919 szeptembere volt ez. Apám ak­koriban épp egy tornyos bagolyvárat vásárolt — pókhálósat, dohosat, orromban még a szaga - a Kamaraerdő szélén, előtte kis szőlő, a barackfák, szemben pedig a keserűvíz források, mögötte egy gazos-köves utcában a szegényház. Itt nyaraltunk október végéig — innen jár­tam helyiérdekűn Pestre az elemibe. A szegényházban és a Rupp-villában val­latták a csendőrök az elfogottakat, a mi rengeteg pókhálónkon is átszűrő­dött az üvöltés, a vallatok és a meg­­kínzottak más-más üvöltése. Egyszer - hogyan felejthetném el? - vágtató ló­hoz kötözve vonszoltak a lombos ut­cácskában vallatásra valakit, feje kop­­pant a köveken, egy pillanatra láttam véres arcát. Anyám eltakarta az én ar­comat. r^e a filmélet — fürge az mindig! — már megindult. Egy stáb, kamerá­val felszerelve, jellegzetes, eredeti hely­színt keresett. A történet címe ez volt: Amikor a szőlő érik, — tartalma való színűleg a nemes lelkű földesúr és pa­rasztjai eszményi kapcsolata, dalos tán­cos szürettel, s némi homályos szerel­mi bonyodalommal összekötve. A ve­randánkon reggelizett a földesúri há­zaspár — a mi abroszunk és készletünk az asztalon, nálam kallódik most is egy szalvéta, egy csésze - s ezen a ve­randán játszódott le a nagy jelenet, egy lánghajú vamp és egy daliás férfi között. Az eseményekre - hogyan is emlékezhetnék többre? — maga a kis Amor isten vigyázott, ő szövögethette a szőlőtőkék közt lebzselve, galambszár­­nyasan, kifeszített íjjal, az érzelmi szá­lakat. Nagy volt az izgalom — mozisok mi­­nálunk! Csak ámultunk mindahányon, anyám, apám, mi négyen gyerekek, de Marcsa is, Kisböske is, a szakócsné is, Jánosik kocsis is, és egy csapat totyo­­gós, szürke arcú, szegényházi öreg is. Még most is látom a kézzel forgatott kamerát, hallom - mintha kávét darál­nának — a pergését-duruzsolását, látom az ezüstpapír fényirányítókat. És látom egy tábori széken a zsokésapkás rende­zőt, körülötte pedig a nyüzsgést, dísz­­letezőt, világosítót, sminkest, script-girlt. És nyilván a szerzőt is, ügyetlenkedve, mindig és mindenkinek útban. Akárcsak én, évtizedek múlva. Fölöttünk a már ősziesen bágyatag ég. Mit tudtam én akkor - mi is a film? kik is a színészek? mirevaló az egész? Kis zűrzavar az életünkben. Valami be­tolakodott, napokra szétzilált, felkavart mindent. Lestem, tébláboltam, figyeltem. A fürdőszobánk? A tükör előtt festették a nagyméretű, daliás, kebles nemzetes asszony, — még egy kis fekete karika a szeme köré, hadd legyen asta-nielseni. A nemzetes úr dús sörényét sütő­vassal bodorították, orra alá férfias, gazdatiszti bajuszt ragasztottak, pornó­déval hitelesítve. A kádon ült a daliás hódító, kissé pohosodott ifjan is, szorí­tották a miderbe - slank legyen, fess, ellenállhatatlan! Ott kényeskedett a kis Ámor, eperajkat varázsoltak öt éves szájacskájára. Aztán a megszokott kiáltás: — Nekem jó, - mondta a rendező. — Nekem is, — bújt elő fekete kendő­je alól az operatőr. — Felvétel! — ugrott a csárdásra-kész parasztok elé, tárcsával egy műszaki. Csattant a csapó, berregett a felve­­vógép — húzta a vigyori cigánybanda, népi táncot lejtett a tánckar. És én azt hittem, csoda történik. Pedig mindösz­­sze egy filmet forgattak. És mégis va­rázslat volt ez, ma éppúgy elragad egy­­egy forgatás, vagy ha néző vagyok, egy a tömegben vagy egy a kevesek közül, a film. A varázst semmi sem veheti el. IV>| i volt ez a film? ki csinálta? ml le­­■ ” * hetett? Furcsa az emlékezet. Hogy mi történt, amikor érik a szőlő, nem tudom. De azt igen — hat évtized sem felejttette el! — hogy Bakó László, □ dörgő hangú, impozáns fajvédő volt a földesúr, felesége a húsos-gusztusos operai csillag, Dömötör Ilona, az izgal­mas, lánghojú vamp Muzsnay Bella, a magyar némafilm Marlénéje, az ele­gáns, darázsderekú lovag, a magyar film Valentinája, Costa Victor. Ámor pedig a pöttöm, angyalszárnyas, bajt és szerelmet, majd nyilván happy endet szövögető-nyilazgató, az ötéves Jaczkó Cia. Hol van már Bakó László, Dömö­tör Ilona, Muzsnay Bella, Costa Victor! És hol lehet Jaczkó Cia, a kor magyar Shirley Temple-je? Tisztes nagyanya valahol nyilván. Amikor leforgatták a mozidarabot, el­készült rólunk, a gáláns házigazdákról is a film. Az első mozielőadás életem­ben. A második már az Amikor a szőlő érik volt. Az Omnia moziban - vagy in­kább mozgóképszínházban - láttuk egy késő novemberi délutánon. Csak arra emlékszem, odakint zuhogott a havas eső. Meg a tornyos villánkra, barack­fáinkra. És arra - időnként világos lett, a színpadon játszottak, daloltak a szí­nészek. És azóta — keresem: hová is tűnt? találom-e nyomát? Hisz ez a film va­lóság volt, nem is olyan mellékes pilla­nata életemnek. Évtizedeken át keres­tem - előbukkan-e? Hiába a túl kövér­re hízott filmlexikon, - nemhogy a film­nek, de Muzsnay Bellának, Costa Vic­­tornak, Jaczkó Ciánok sem találom a nevét. Hogy miről szólt, nem fontos, - de ki írhatta? ki lehetett a rendező? Furcsa mánia — ezt ki kell nyomoznom, az ember tegyen mindent helyére az életében. Nekem ezt is kellett. Kérdez­tem minden magyar filmek tudósát. Ne­­meskürty Istvánt — neki tudnia kell! „Film és színpadi jelenet? Tehát szkeccs”. Hát persze, szkeccs. Megró­ván nézett rám - „rosszul olvastad filmtörténelmemet! egy lábjegyzetben közlöm, szkeccsekről nem írok!" Se a filmlexikon, se Nemeskürty, és semmi­féle archívum. Még egy lehetőség! Volt osztálytársam, barátom. Őt gyerekkorá­ban, kamaszon, felnőve csak a film ér­dekelte. Ezért lett később megbecsült jogász. Egy telefon. — Dr. Csurgay Istvánt kérem. — Adom apámat. — Szervusz. Itt Pista. — Ments meg! Volt egy film. A címe: Amikor a szőlő . . — ... érik,- fejezte be. — Várj csak. Rögtön. És ő, az eleven filmlexikon, filmarchí­vum, rövidesen közölte: volt egy ilyen film, szkeccs valóban — Nemeskürty te­hát ártatlan - készült 1919 őszén, ren­dezője a német Josef Stein, aki akko­riban több filmet rendezett Magyaror­szágon, nem is rosszakat. — Mondjak néhány címet? Nincs bent a neve a lexikonban. — Köszönöm. Csak ez érdekelt Végre - helyrerázódott bennem a vi­lág, kicsit az életem. Nem egy gyerek­kori fantazmagória élt bennem. A va­lóságra, az első mozielőadásra emlékez­tem. Nem kell többé kutatnom. Most már nyugodtan nézhetem azt a kisfilmet, a családi idillt, amikor élt még apóm, anyám, amikor kicsik voltunk valameny­­nyien. És amióta eltelt hatvan év, nem is akármilyen. $ nemcsak a filmtörténet­ben, 75 THURZÓ GÁBOR: Az első mozielőadás

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék