Film Színház Muzsika, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1978-05-27 / 21. szám

Fotó: Koncz Zsuzsa ek. Az én verselemzéseim, prózaelem­zéseim elütöttek a megszokottól. Vé­gül is egy iró elemzett. Én kívülről is, belülről is láttam a módszeres egysé­get. 1950-től 1959-ig, azokban az évek­ben kötődtem a katedrához, amikor írásaimat nem publikáltam, vagyis hallgattam. Osztályidegennek bélye­geztek akkoriban. — A Mondják meg Zsófikénak cí­mű megindító regénye azt hiszem épp 1959-ben jelent meg... — Akkor már félig-meddig elsza­kadtam az iskolától, s ezt az írásomat pedagógiai végrendeletemnek szán­tam. Egyébként a hallgatás éveiben is lázasan írtam odahaza. Négy regény­nyel készültem el. ■— A fióknak? — Annak. Amióta az eszemet tudom, mindig írtam. Gyerekkoromban, még a betűket sem ismertem, és anyám­nak kiabáltam verseimet. — Írásaiban megkap a személy°s hang, a sok ónéletrajzi elem. Nyil­ván az Abigélban is régi élményeit írta meg. Most a tévéváltozat alkal­mából némelyek hiányolták a történet folytatását... — Abigél sorsának folytatását szán­dékosan nem Írtam meg. A néző, vagy ohmsó vtselje el, hogy a történet va­lahol véget ér. Óvakodom attól, hogy rákényszerítsenek a részletekben való bogarászásra. Egyébként is, nem szük­séges túlságosan nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjenek, mi történt a tábor­nokkal, akit a németek letartóztatlak. S akit további részletek érdekelnek, majd elolvassa a regényt. — Amikor az Abigélt írta, gon­dolt-e arra, hogy a regény valaha kép­ernyőre kerül? — Már akkor éreztem, hogy filmre kívánkozik. — A tévéváltozat óriási közönség­­sikert aratott, akadt kritikus, aki már­­már túlzásnak érezte ... Vajon álta­lában miképp reagált a bírálatokra? — Nem voltam Pesten, így hát nem olvastam az Abigél valamennyi kri­tikáját. Egyébként egyik-másik írá­somról az 1970-es évek elején néhány irtózatosan rossz kritikát írtak. Én mindig elolvasom a rólam szóló bírá­latokat, aztán tanári szemmel végig­­elemzem őket. Mintha nem nekem szólnának. A kritikust sohasem tekin­tem ősellenségnek, gonosztevőnek, rá­galmazónak, az elmarasztaló kritika inkább elgondolkoztat, s igyekszem kihámozni belőle, igaz-e, amit mond? — Megesett-e már, hogy ezt érezte? — Persze, hogy megesett. Nagy Pé­ter a sárgaföldig lerántotta a Régi­módi történet színpadi változatát. Azt írta, hogy bizony Az a szép fényes nap jobb ennél. Én tökéletesen egyetértet­tem vele. A színházi csoda varázslatá­nak köszönhető, hogy a darab aztán a regény konkurrenciájává vált, a színműnek nagyobb a sikere, a vizuá­lis élmény, úgy látszik intenzívebb. Érdekes módon, a darab visszhangja most még inkább rátereli a figyelmet a regényre. — A regény eddig se volt mostoha­­gyerek, hiszen ha jól tudom, már a második kiadása is elkelt. Vajon, me­lyik írását szereti legjobban? — Talán a Katalin utca című regé­nyemet. Számomra igen fontos problé­mát feszegettem benne: azonos-e a büntelenség azzal, hogy nem vétettem semmit. A Katalin utca a háborúnak felnőttebb megközelítése, mint az Abi­gél. A háború emléke örökké éget engem. Abban az időszakban szűnt meg az otthon védelme, a zárt kapuk biztonsága. — Különféle témájú írásaiban mit érez közösnek? — Mindenekelőtt hadd mondjam el, én sosem keresem a témát, hanem megvárom, hogy a téma önszántából jelentkezzen és sürgessen, írjam meg. A téma egyszersmind az én üzenetem is. Temérdek üzennivaló lobog ben­nem. Az őzt például akkor írtam meg, amikor arról akartam szólni, vigyáz­zatok az emberek törékenységére. Igen, ha egy poharat becsomagolnak, ráírják, törékeny. De az ember töré­keny voltára senki sem figyel. A Fres­kó is üzenet, Nemes Nagy Ágnesre gondoltam, aki akkoriban arra kény­szerült, hogy minden idejét csodála­tos műfordításainak szentelje, ahe­lyett, hogy verseket publikálhatott volna. A regényben Annuska, a festő­művész személyesíti meg őt. Annuska ahelyett, hogy festene, dobozokat pin­­gál. Pedig az alkotó alkosson. A Fres­kó requiem egy nemzedékért. — A magas színvonalú műfordítás is alkotás, vagy nem az? — Az, ha a költő mellékesen, vers­íráson kívül, a maga gyönyörűségére csinálja. Amikor erről írtam, nemze­dékünk jó részét nem kívánatos elem­nek kiáltották ki. Ma ez már a múlté, ez már történelem. Habár minden percünk történelemmé alakul a jövő­ben. — Mindenről, mindenkiről mélysé­ges megértéssel beszél. Kire harag­szik? — Senkire sem. Csak szemléletekre haragszom. Személyes sértődést soha­sem pátyolgatok magamban. Még azt is elfelejtem, amikor valaki nemtelen módon hátbaszúr. Meg kell tanulnunk viszonyítani. A halál jóvátehetetlen, de az élet minden egyéb hántást meg­oldhat. — Kihez volt igazságtalan? — A Régimódi történetből ismeri Gizellához. Gonosz voltam hozzá. Na­gyot tévedtem, mert nem kerestem a titkát, csak a jelene érdekelt, múltjára nem voltam kíváncsi. Ma már azon igyekszem, hogy megnézzem, mi rejlik az emberek és szituációk mögött? Ta­lán ennek a szemléletemnek köszön­hetem, hogy szüntelenül örülök az életnek. 11

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék