FilmSzínház Muzsika, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1978-08-12 / 32. szám
A CSONTVÁRY-FILM SZÜLETÉSE 4. FelvételN emde a napot és a csillagok őrszemeit mindenütt megpillanthatom? Nemde az ég alatt mindenütt lehet édességes igazságokon elmélkedni és nem kell dicstelenül, sőt gyalázatosan magamat megadnom. Hiszen kenyerem még van.” Holl István, a filmbeli Bolond mondja el ezt a Dante-idézetet a taorminai görög színház egyik boltíve alatt. Felveszik egyszer, kétszer, háromszor, majd Hol! ismét eltűnik a romok mögött, s csak a trükkgép kattog tovább; minden három másodpercben készít egy kocka filmet, s mivel a normál felvevőgép egy másodperc alatt huszonnégy kockányi filmet készít, ez hetvenkét,szeres lassítást jelent. „Csontváry képein nincsenek határozott árnyékok — magyarázza Jankura Péter — ő órákig, talán napokig nézte a motívumot, s utána napokig, hetekig festette; természetes hát, hogy nem döntött egy bizonyos időpont árnyékviszonyai mellett. Ezt próbáljuk meg valamiképpen visszaadni a filmen.” (S tíz nap múlva a filmgyár egyik vetítőjében kiderül: fantasztikus belső dinamizmusa lesz így a felvételeknek. A színek állandóan változnak: hol az öböl kap fényt, hol a romok, a felhők mozgását mintha természetfölöttti hatalmak irányítanák, s a görög színházra úgy borul rá a sötétség, mintha csak a függönyt eresztette volna le az ókori függönyhúzó...) De egyelőre itt vagyunk ismét az új, sőt legújabb korban, s a forgatás nem megy minden gond nélkül. Percenként újabb és újabb csoportok: külföldi turisták és helybeli iskolásgyerekek érkeznek, úgy jönnek ide, mint mi Aquincumba. Köziben a színházat szegélyező élénk színű vaskorlátot egy díszletező lemosható porfestékkel szürkére mázolta, így a filmen észre sem lehet venni. De a látogatók, amint megérkeznek, azonnal a korlátba kapaszkodnak, így kezük — s gyakran ruhájuk is — szürke lesz, a korlát pedig viszszanyeri szép élénkpiros színét. Mint a forgatás szempontjából teljesen haszontalan és lézengő ritternek, nekem jut a feladat, hogy megpróbáljam elkülöníteni a korlátot és a látogatókat; munkám során néhány érdekes felismeréssel gazdagodtam. Ha angolok, amerikaiak, skandinávok jöttek, az első felszólításra elhúzódtak a korláttól, eszükbe sem jutott hozzányúlni. Az olaszok között mindig akadt egy-egy, aki elfeledkezve a tilalomról, újra odanyúlt; a többiek akkor karban üvöltöttek rá és a térdüket csapkodták nevettükben. A németek lenézőleg legyintettek, egy ujjal kipróbálták, hogy nem csapom-e be őket, s egy testes idős hölgy a fél korlátot leradírozva váltig erősködött, hogy ez csak rozsda, méghogy festék, ugyan kérem, nézzem csak meg az ő festékeiket, az igen, az nem jön le ilyen könnyen. Igaz, ami igaz: a mi festékünk nem bírta ki a délutáni záport sem, másnap kezdhettük élőről a festést. Az eső elől mindenki oda bújt, ahová tudott; a Csontváryt játszó Iszhak Fintzi — Iszko — az egyik mikrobusz kormányához telepedett. Válaszolna-e néhány kérdésemre? „Igen” — mondta és bekapcsolta az ablaktörlőt. Ismerte-e Csontváryt, mielőtt a szerepet megkapta volna? „Néhány évvel ezelőtt otthon Szófiában vettem magamnak egy Csontváry albumot, ekkor ismertem meg.” Milyen embernek gondolta ekkor a festőt? — Iszko nem válaszol. Kikapcsolja az ablaktörlőt. Várunk. A stáb arra, hogy elálljon az eső, — én a válaszra. Nem muszáj felelnie, — kockáztatom meg három perc után, Iszko int, hogy várjak, gondolkozik. Majd ezt mondja: „Nem tudom megmondani, az azóta ért élmények kimosták belőlem az akkori gondolatokat.” Ekkor kezdtem igazán csodálni Huszárik Zoltánt, hogy éppen Iszkót választotta erre a szerepre. Aki azt a választ, hogy nem tudom, csak öt perc gondolkozás után mondja ki, annak az embernek elképesztő belső tartalékai lehetnek ... Iszko egyébként a Szófia Színház tagja; Shakespeare és Dürrenmatt darabokban játszott legutóbb, Bulgakov Moliére-jének címszerepét alakította, sokat filmezik; Magyarországon eddig egy filmjét láttuk, a Társaság tiszteletreméltó tagját másnap délelőtt a főutcán forgatunk, illetve az abba nyíló kis sikátorban. Két modern plakát rontja csak el a századeleji hangulatot, a díszletezők előbb foggal-körömmel, majd fogóval próbálják eltüntetni őket, hiába. Végül szürke kartonpapírral borítják le. Az a szerencsénk, hogy nem politikai plakátok, mert akkor nem úsznánk meg szárazon, az egyszer biztos. Az eső megint elered (az időjárás egyébként eddig mindenütt „ellendrukker’ volt, csak az árvízjelenetnél sütött úgy a nap, hogy nem lehetett megcsinálni a felvételt, strandjelenet lett volna belőle). Az eső elől most az öltözőül szolgáló taorminai Turistainformáció faburkolatos emeleti termében találunk menedéket. A hosszú asztalon a smink- és fodrászkellékek első pillantásra egy grandiózus fogadás képét villantják föl, de ez eszik a képzelet játéka. Ebédre a szomszéd fűszeresnél veszünk mortadellát, kenyeret, tejet; a nap bármelyik pillanatban kisüthet, nem mulaszthatjuk el. Desszertnek végigsétálunk a főutcán, Mialkovszky Erzsébettel, a film jelmeztervezőjével. A kirakatokban turistabóvlik, de a házak csodálatosak; néhány román templom; a főtéren állóba be is lépünk; legnagyobb megdöbbenésünkre egy részében orvosi rendelőt találunk, a lelkészlakhelyén pedig könyvtár van. A stáb még marad néhány napot, nekem letelt az időm, utazom. A szállodás vesz föl 126-os Fiatjába, s elrobog velem Messina irányába; ez ugyan éppen ellenkező irányban van, mint Catania, ahol én az egyetlen környékbeli repülőteret sejtem, de kézzel-lábbal magyaráz, s én nem tudok védekezni. Kiderült: Messinában hajóra szállhatok, s a szorost keresztülhajózva az olasz csizma orrán szállhatok partra, néhány percre egy repülőtértől. S talán ezzel, hogy elhagytam Szicíliát, le is zárulhat a Csontváry-film forgatásokról szóló krónika első szaakasza. Az első csupán, hiszen a felvételek folynak tovább. Ezért is nem kerül a cikk utolsó sorába az, hogy Vége, ez a szó majd csak a film utolsó kockáin lesz látható a majdani be- mutatón. Bátki Mihály : Az egyik helyszín: a főutcából nyíló kis sikátor ...