FilmSzínház Muzsika, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-07-15 / 28. szám

tösen együgyű, de kétség­kívül „zsöllyeorientált” mo­tívummal, egy szerencsét­len újságíró küzdelmeivel, miket egy Abba-interjú ügyében folytat. A film így kifejezetten szórakoztató. A zene a Led Zeppelinéhez képest retrográd, ezt elis­merem, ezzel szemben ne­kem sokkal jobban tetszik. Mi a titkuk, mitől hál­lnak így ránk? — ezt kér­dezgeti filmbeli újságíró barátunk a derék ausztrá­loktól, de kérdésére most én is szívesen megfelelek. Számomra a képlékenység és a megőrzés egészen külö­nös egybefonódása az ér­dekes ebben a slágerzené­ben. Az, hogy minden szá­muk egyforma és ugyan­akkor egészen más. El nem tudom képzelni, hogy ezt hogyan csinálják. Gondo­lom, minden valamire való rockzenekar alapvető konf­liktusa: megőrizni a már bevált elemeket, ugyanak­kor mindig frissnek marad­ni a változtatásra. (Meg­jegyzem, ez nem csak a rockzenészeik konfliktusa.) A Led Zeppelin évek óta nem tudja megoldani ezt a problémát (ők igényesek, de egyformák) , az Abba viszont még mindig tartja magát: újra meg újra elő­állnak valami megújított régiséggel. Az ausztrálok az enyém­nél jóval egyszerűbb, de sokkal találóbb válaszokat adnak a riporter kérdésére. Ilyeneket: „Mert olyan jó a ritmusuk, és azonkívül dallamuk is van.” „Mert olyan helyesek.” „A nagy­papa is el bírja énekelni, meg az unoka is.” „Mert nem rázzák magukat.” „Mert olyan tiszták.” Tiszták. Igen, ez nagyon pontos válasz. Tiszta rit­musképlet, tiszta, népdal­­szerűen egyszerű dallam, tiszta (torzítatlan) hangsze­relés, tiszta (kristálytiszta!) énekhangok, tiszta (derűs) arcok, tiszta hajak, tiszta ruhák. Ilyen a film is: tisz­ta. Olyan áttetsző a koncert­hangfelvétel, hogy az ele­jén play-backre gyanakod­tam. Olyan pontosan expo­nálják ki az operatőrök a színpad kemény, színes fé­nyeit, mintha legalábbis la­posra világított stúdiókö­rülmények közt dolgozná­nak. És a rendező ,,láto­másai” is kellemesek, han­gulatosak: fák, füvek, lo­vak, madarak, tenger. El­lenfény, lágyító szűrő. S hogy a sztori is révbe jut-e, vajon elkészül-e a várva várt interjú? — azt nem mondom meg, de gon­dolom, nem érdemes talál­gatni. Egy biztos: utána senki­nek sem lesz kedve, hogy fölszabaduló indulatok közt az utcán rohangáljon. Tihanyi Sándor eeMirr­TJUK Németh Nórát /a fiatal nyírfát juttatta eszembe. Né­meth Nóra, amint sudár tartással vaj­színű ruhájára omló sötét hajával az Ód­­ry Színpad Kalevala vizsgaelőadásán Aj­­no szerepében megjelent. „Tiszta kis szűz Ajno maga a fiatal Jokahaj­em húga / sírni kezd igen nagy búban sír napestig, másnap újra sír­va sír a hidrástelen­­ sír keserve nagy vol­tában — ő szívének búsultában.” („Ezek a leíró sorok jutnak először eszembe — vall egykori szerepéről a színésznő. — Kazimir Károly kívánsága szerint egyre kellett vigyáznom, a leírt szöveg szépsé­gére, és az epikai és drámai részek elő­adásmódjának egységére.”) Az iskolában sok érdekes tapasztala­tot gyűjthet egy pszichológiát kedvelő pedagógus, ha megfigyeli, hogyan raj­zolja egy gyermek a házat. Van-e pél­dául kapuja? („Nálam volt kapu, de mindig ferde lett a kémény. Úgy érez­tem, meg kell bontanom a szimmetriát. Mellettem ült egy lány. Szabályosan raj­zolt, szépen színezett. Úgy irigyeltem. Az, én rajzom valahogy mindig ,elkódor­­gott, és megint csak nem értettem, hogy miért vagyok én rossz gyerek.”) Pedig akkor már ő is elkódorogja az ebéd utánt. („ A Ligetben laktunk, s a közeli cirkusz gyerekei voltak a barátaim. Akárhogyan néztem, vadabbak voltak a többinél, vagányabbak. Édesapám szere­tettel próbált segíteni, írogatott, versei jelentek meg. Pedagógusnapra az én számomra ünnepi verset írt. Amikor az első szavalás közben olyan érzésem tá­madt, hogy elsötétülnek az osztály ab­lakai, tudtam, „benne vagyok ”. Most már felengednek a tanárok, ő megtanulja szavalóversenyre a Mamát, az Ágnes asszonyt, a Tengerihántást. És mert a Pinceszínház igazgatója, Keleti István nem veszi tudomásul a „rossz gyerek” kategóriát, tizenhat éves korá­ban fölveszi. („Mit mondjak? Ott volt a későbbi fél főiskola, és a kitűnő beszéd­tanár, Montágh Imre. Ez idő tájt született meg elhatározásom, hogy jelentkezem a főiskolán.”) Abban, hogy vígjátéki sze­repekkel, balladákkal készült, nincs sem­mi meglepő. De, hogy a felvételin a vi­lágirodalom talán legellenszenvesebb szerepét szólaltatja meg, Csehov Három nővérének harácsoló sógornőjét, Natalját,­­ ez meghökkenti a bizottságot. A fon­tos azonban, hogy azonnal fölveszik. („Az egyik helyzetgyakorlatomra nagyon is emlékszem. Autóstopos lány voltam, osz­tálytársam a függöny mögött produkálta az autózajokat, a különböző úrvezetők szövegeit, nekem a színpadon kellett le­reagálnom a visszautasítást, az ugratást, aztán kiiramodhattam, mert végül az egyik autó, ha nagyon messze állt is meg, de megszűnt. Voltam a Kék ma­dárban Bergline tündér, kedves, kicsit, rikácsos öregasszony, aztán Molnár Fe­renc Ibolya­ egyfelvonásosában Thuz kis­asszony. Nagyon szerettem a Vihar ka­­tyerináját — a szerelmes Borisz szere­pét a régi Pinceszínház-beli kedves társ, Dimulász Miklós alakította. Úgy érzem, érzelmi telítettségem éppen találkozott a szereppel, viszont a Troilus és Cressi­­dában azt vettem észre, hogy a figura komplikáltabb, raffináltabb nálam... A kiindulási alapot, úgy érzem, magamon kell megkeresni. Ha első alkalommal megérzem a szerepet, boldog vagyok. Vi­szont nem ismerem még magam telje­sen. Fél év eltelik és valamit teljesen másképp látok. Így aztán nem merek semmit kijelenteni.”) A Nemzeti Színházban apró skicc­szerepek várják, de nyaranként a Kör­színházban szóhoz jut az egész Kazimir­­osztály. Németh Nóra részt vesz a Gil­gamesben, a Petruskában, s a Kara­­göz előadással eljut Isztambulba. („Reg­gel ötkor keltünk, jártuk a várost, néz­tük a Hagia Sophiát, a Kék Mecsetet, a bazárokat, a Topkap­szerájt, csak át­mentünk a hídon és már Ázsiában vol­tunk. Csodavilág!”) Egyébként a török szerep után kap szerződést is. („Nógrádi Róbert, a pécsi igazgató előadás után kérte, beszélgessünk a Hungária Kávé­házban. ,Van kedve Pécsre szerződni?’ ,Van' — feleltem. S azzal fejest ugrottam a mélyvízbe. Nem bántam meg... Gyö­nyörű évad volt. Gáli László rendezésé­ben a Trójai nők karvezetőjeként star­toltam, játszottam Trenyor Gimnazisták című művében Olgát, részt vettem egy színháztörténeti jelentőségű előadásban, a Szikora János rendezte Déry Tibor­­dráma, Az óriáscsecsemő színrevitelé­­ben. Kettős szerepet játszottam Jaros­­law Abramov Neverly: Derby a kastély­ban című művében. Jövőre Kafka A per című művének egyik női főszerepét ját­szom. A televízióban bemutatott, Zsurzs Éva rendezésében készült Abigélben vol­tam ,matulás’, egyik nagy érzelmi élmé­nyem Básti Lajos emberfölötti helytállá­sa volt. Az apró szerepek után most , kaptam egy labdát­, Hernádi Gyula Erőd című filmjében. Ezt Szinetár Miklós rendezi. Jane-t játszom, ő az egyetlen humanista. Egy unatkozó mil­liomos társaság háborúsdit szervez negy­vennyolc órára, zsoldosokat szerződtet és rövid idő alatt a milliomosokról le­­mállik az udvariassági álca. Jane azért áll közéjük, mert meg akart halni, de végül, s ez a mű kicsengése, sohasem az hal meg, aki akar.”) Nagy Judit (Fotó: Sípos Géza)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék