Film Színház Muzsika, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-06 / 1. szám
ÚJ FILMEK A MOZIK MŰSORÁN A pózok foglyai Igazságszomja támad a film vége táján a főhősnek: felszólítja megkeseredett mulatozó partnereit, hánynának bele egy-egy igazságot már eléggé sokat próbált szilveszteri pepitacilinderébe. De egy fikarcnyi igazság nem sok, annyi sem kerül bele a papundekli-kalapba. Ebből is nyilvánvalóan látni, hogy az igazság nem nagyon alkalmatos bűvészrekvizitnek, amit csak úgy könnyedén lehet tennivenni, a képzelgés és a lelemény varázscilindere segítségével. Az igazság és a handabanda ádáz haragot tart egymással. Ha mégis tulajdoníthatunk valami végső igazságot a BÚÉK című új magyar filmnek , úgy talán ez az. Ebben az esetben legfeljebb arról beszélhetünk, hogy alapos megfontolások nélkül az igazság kiprovokálhatatlan. Márpedig ez a látványosan és dinamikusan megcsinált filmprodukció éppen főszereplőinek erkölcsi igaza felől győz meg a legkevésbé, holott annak nevében, képviseletében lép fel. Adva van Módos Péter és Szörény Rezső forgatókönyve szerint egy tehetséges háromtagú kutatómérnöki team. Amint elmondásukból megtudjuk, a gyárak igazgatójának biztatására megfeszített másfél éves közös munkával valamiféle programot dolgoztak ki. Állítólag ettől várják tehetségük, képességeik igazi elismerését, egyikük pedig, a fejjel kimagasló, különcködései révén kirívó, tíz évvel idősebb Laci ettől reméli végre régóta várt — s talán ígérgetett — főnöki kinevezését. A nagy mű bevégeztével, amint erről is értesülünk, engedélyeztek maguknak egy háromnapos, kimenőt, afféle tartós előszilvesztert, ez idő alatt feléje se néznek munkahelyüknek, családjuknak, szeretteiknek, hogy amúgy istenigazában lazíthassanak és kimulathassák magukat. Mi mozinézők már a keserves másnaposság és a kényszerű önkijózanítás reggelén ismerkedhetünk meg velük. Törekvésük a fitt megjelenésre teljesen érthető: délelőtt kilenc órára vannak hárman együtt az igazgatójukhoz berendelve számukra életfontosságú ügyben. Akkor dől el másfél éves fáradozásuk sorsa. Azért még egy taxirakomány cigány megmarad számunkra is úrimurijuk roncsaiból. Laci ezekkel a zenészekkel húzatja a főváros közepén egy kaputelefonba a hajnali szerenádot egyik — feltehetőleg a régi szerelmének, akinél aztán pohár tejjel és borotválkozással próbál kissé regenerálódni. Körülbelül innentől kezdve cserkésszük be egy napjukat, amelybe eléggé vastagon beleesik szilveszter mámoros estéje-éjszakája is. Teljes komplexitásában tárul fel előttünk munkahelyi és magánéleti helyzetük ingatagsága, tarthatatlansága. A szilveszteri szerpentinek és konfettik olcsó tarkasága alól előbújik az ön- és egymás becsapások, a céltévesztettségek, a hazudozások rohadt közérzete. Ez a három kolléga és jó barát — Laci, Kati és Gyula — „kapcsolt részeikkel” (feleség, gyerek, szülő, szerető, társbérlő) jórészt egymást is kijátszó, kiégett, békétlen, nem átallom kimondani, meglehetősen becstelen emberek. Lesik az alkalmat, hogy egymáson bosszút álljanak. Talán még Laci nonstop menyasszonya, Réka látszik közülük viszonylag a legtisztábbnak. Szörény Rezső rendező alapvetően fertőzött közeget mutat be. De hogy mitől ilyen torzultak ezek a különben ambiciózus lények — ennek okát, magyarázatát már nem képes ez az egynapos karneváli kavalkád elhihetően magába fogadni. Kétségtelen, hogy Szörény érdekes jellemeket és jellemző emberi epizódokat tud most is felvillantani, a jelenségek részigazságai iránti érzékét, előző két játékfilmje után, újólag igazolja. A mai, dokumentarista ihletésű játékfilmművészetben a mikroigazságok megfigyelésére és megragadására méltán fordítanak nagy gondot az alkotók, a teljesebb igazságok analíziséhez ez a módszer napjainkban mindinkább elengedhetetlen. S ha monomániákusan visszatérek az igazság szóhoz és fogalomhoz (ami nem mindig fedi egymást feltétlenül), ezt azért teszem, mert a film, ha jelképesen is, de árulkodóan nyilvánítja ki az említett cilinder-jelenetben kínzó igazság hiányát. Természetesen az igazságokat nem lehet térfogatuk alapján megítélni. A mikroigazságok is lehetnek kitéphetetlen részei valamilyen társadalmilag fontos, lényeges felismerésnek, lehetnek bizonyító erejűen azonos nemű elemei az egésznek. Ez a szerves bennefoglaltatás a művészi alkotóerő, megfigyelés és képzelet próbája is, enélkül nincs magasra értékelhető műalkotás. Enélkül törvényszerű az eszmei kudarc, aminek elkerüléséhez a „kéretik az igazságaikat utólag a kalapba hajigálni”-módszer semmiképp nem lehet elegendő. Az eszmeileg és dramaturgiailag nem szervülő részigazságoknak ugyanis legalább olyan pusztító lehet az általánosító látszatuk, amilyen pusztító hatást a hazugságok gyakorolhatnak az emberek életére. Mondhatnánk erre, de hiszen akkor a BUÉK! remekül megfelel a feladatának, hiszen érzékletesen dokumentálja hősei sorsán, viselkedésén a hazugságok roncsoló hatását. De a művészet paradoxonai közé tartozik az is, hogy a hazugságokat is színtiszta igazságtartalommal kell felruházni, minthogy a hazugságoknak éppúgy van miértjük, mint az igazságoknak, legfeljebb a hazugságok miértjei nehezebben felderíthetők. A BÚÉK! forgatókönyvírói és dramaturgiai gárdája elmulasztott egy alapvető fontosságú munkát: a hazugságok miértjével foglalkozni, hogy ezáltal az elrendező és megvilágító igazságig eljuthassanak. És minket is eljuttassanak odáig. Ha pedig torz a fény, ami rávetül az ábrázolásra, az árnyékok is hamisak lesznek, természetellenesen megnövekszenek, uralkodóvá válnak, az arányok és a léptékek is elveszítik igazságukat, s az, ami másodlagos, az általánosság szintjére tolja fel magát — ez a rossz folyamat teljesedik be a BÜÉK! című filmen. Vannak Premisszák, amelyeket nem lehet kispórolni a konfliktus tudnivalói közül. Senki sem várja el egy játékfilmtől, hogy kizárólag szakemberek által érthető technológiai leírást tegyen közzé, de azt azért félreérthetetlenül tudnunk kell, hogy a kis kutatócsoport elaborátuma ér-e valamit, hiszen világfájdalmuk és minden eljárásuk egészen más súlyt és értelmezést kap azáltal, ha félreértett, netán érvényesülésükben tudatosan akadályozott zsenik, avagy valóban hasznavehetetlent produkált önjelöltek, izgő- mozgó karrieristák, esetleg a kettő keverékei. E tekintetben azonban abszolút informálatlanok maradunk. Aztán azt is ismernünk kéne valamelyest, hogy az igazgató, akitől a megbízást kapták, vajon milyen szakember — és egyáltalán: ember — volt. Volt — mondom —, mert meglepetésszerűen, szinte egyik napról a másikra eltűnt a történetből, anélkül, hogy csak egy pillanatra is láttuk volna, még főhőseinknek is a legnagyobb meglepetésére, s jött helyébe egy tel- BÚÉK! A válságba jutott házasság. (Esztergályos Cecília és Bálint András)