Film Színház Muzsika, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-14 / 15. szám
NAPLÓ 110L-MI Fiatal drámaírót avat a színház direktora, főrendezője, művészeti vezetője, s néhány egyéb funkció birtokosa jó szívvel ajánlja szerzőjét. Egyebek között tehetségét és tisztességét látja garanciának, s ez nem akármilyen érv manapság. Ám a gondolatmenet egy helyütt zavarossá válik. A szerző ugyanis jó időn át gyakorolta a színházkritikát. „... írásaiban sokszor szidta a színházakat. Ennek természetesen nem örültünk. Novelláinak, színdarabírói munkálkodásának annál inkább” — olvasom a méltatásban. Az igazság irányában tisztítsuk csak ezt a különös kisajátítást! Az illető fiatal író nem színházakat szidott, sem személyeket, sem intézményeket nem üldözött. Hossz produkciókról volt olykor rossz véleménynyel. Véleményét a maga hite és meggyőződése szerint meg is írta. Épp színházszeretete vezette ebben, hogy a készületlenségnek, a művészet álcájába öltözött KRITIKUS INDULAT dilettantériának felfedje igazi természetét. Vélekedését pedig sokszor indulat vezette: a hazai színjátszás megjobbításáért való nemes izzás. A főként társadalmi poszton működő személyiség legfönnebb hiúságból, kisszerű magaérdekekből nem örülhetett, s nem örül ennek. Mert amikor soha nem tapasztalt színházi változások idejét éljük jó esztendeje már, ennek megvalósításában a központi elgondolások mellett ,,szidalmazó”, ,,haragvó” kritikusunk igényessége és munkája is benne van. És mellette mindazoké, akik jóravaló indulattal figyelik, regisztrálják és egyáltalán nézik, vagy netán nem nézik a magyar játékszín esténkénti produkcióit. Kritikusnak, nézőnek továbbra se kívánok mást, mint ezt a jóféle indulatot. S azoknak is hasonló önismeretből fogant teremtő elégedetlenséget, akik intézik és gyakorolják! (ablonczy) 20 FENYŐ EMIL KILENCVEN ÉVES Kilencvenedik születésnapja alkalmából köszöntötték a pályatársak és barátok a Fészek Klubban Fenyő Emil színművészt, aki alig húszévesen már a nagyváradi színház tagja volt, majd Szabadka, Temesvár, Pozsony és Miskolc után került a Vígszínház társulatába. Sokat filmezett külföldön, majd a felszabadulás után ismét a Vígszínház, 1955-től pedig a Nemzeti Színház szerződtette. Ott játszott hetvenöt éves koráig, nyugdíjba vonulásáig, de még tíz éven át szerepelt alkalmanként színpadon is, s a rádióban és a tévében. Képünkön: Fenyő Emil a Fészekbeli születésnapon Máthé Erzsivel (Fotó: Wellesz Ella) A DOMINÓ EGYÜTTES JUBILEUMA Köllő Miklós és együttese Európa nyolc országában és Kanadában képviselte eddig a magyar pantomimművészetet; mintegy kétszáz előadást tartanak évente a fővárosban és vidéken. A hagyományos pantomimtől eltérően, a klaszszikus irodalom remekeinek mimikus feldolgozására is vállalkoznak, így került sor Victor Hugo, Thomas Mann, Hemingway, Karinthy Frigyes, Juhász Ferenc, Petőfi Sándor, Cervantes, Gogol és mások műveinek adaptálására. A jubileum alkalmából a Pataky István Művelődési Központban bemutatták több műsorukat és kiállítás nyílt az együttes történetéről. (Képünkön: Köllő Miklós A szarvassá változott fiú című Juhász Ferenc-műből adaptált mimodrámában). KÖNYV KODÁLY ZOLTÁN EMLÉKÉRE Ez a címe a Magyar Zenetudományi Tanulmányok negyedik kötetének, amelyet Bónis Ferenc szerkesztett, értőn és nagy tárgyi elmélyültséggel. Arra törekedett ezúttal , s ezt bevezetőjében is írja —, hogy Kodály zeneszerzői, tudományos és nevelői munkásságát együttesen vizsgálja meg, és mindazt, amit ebből a nézőszögből feltár, egy vaskos kötetbe sűrítse. Az együttes vizsgálódásnak ez a módszere lehetővé tette számára, hogy Kodályra vonatkozó néhány ismeretlen, vagy kevéssé ismert írást egymáshoz fűzve publikáljon, oly módon, hogy a válogatással, a csoportosítással egyszersmind sugározza Kodály emberi alakját is, s életének azt az izgalmas korszakát, amelyben elképzeléseinek, szemléletének az igazáért küzdött. A kötet föl-fölvillantja Kodály jó néhány jelentős kortársának a megnyilatkozását, s ennek révén betekinthetünk Kodály zenei és művészi ízlésének a világába. (Külön öröm, hogy újra olvashatjuk Szabolcsi Bence Kodály Zoltán emlékezete című tanulmányát.) S milyen csodálatos kép kerekedik abból, ahogy Bónis fölidézi Rácz Aladár emlékét és a zseniális cimbalomművésznek Kodályhoz való kapcsolatát is! Breuer János Kodály műveinek visszhangja az 1920-as évek nemzetközi sajtójában címmel érdekes dokumentumokat ismertet. A kötet íróinak és zenetörténeti különlegességeinek részletes fölsorolására most nincs módunk, de a szerényen Függeléknek minősített két izgalmas visszaemlékezés valóságos ajándéknak bizonyul. Az egyik Lukács Miclé (Lukács György húgáé), a másik Gyergyai Alberté. Tanulságos, szuggesztív olvasmány mind a kettő. A kötet mondandóját, jótékony indulatát-hangulatát Illyés Gyula híres Kodály-versének a kéziratos közlése is hitelesíti. (g. m.)