Film Színház Muzsika, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-10 / 45. szám
SZÍNHÁZI ESTÉK 4 IMÁIRADT A PÁTICSSÓL TEMPLOM SZINTILÉS ÉPÜLT NEMZETI SZÍNHÁZ DÁNIEL AZ ÖVÉI KÖZT ...avagy: a mi erős várunk, írja alcímül Illyés Gyula, s teszi hozzá — eredendő magyar komédia. Eredeztetése két irányból a legerősebb. Egyfelől az írás szövege, mely Dánielről elmeséli, hogy ellenfelei úgy akartak véget vetni világi karrierjének, hogy a királynál beárulták, azt állítván: Dániel nem igazi híve a királynak, mert az Istentől is kér, nemcsak a királytól. Ezért Dánielt az oroszlánok közé vetették, ám az óriás macskák nem kosztként fogadták Dánielt, hanem társukként. A másik — lehetséges — irány, mondjuk, egy Apáczai Csere János életútja, aki bejárván Európát, elsajátította, amit lehetett, s tudását hazahozta, hogy itthon egy egész nép részesüljön a szellemi hozadékból. Illyés Gyula darabjáról egyébként szinte mindent leírtak már az 1976-os bemutató óta. (A Gyulai Várszínház előadását Sík Ferenc rendezte.) Azóta se vesztette el aktuális kedélyét a darab, most is jól szórakozunk például Jeromoson, aki — dacára európai műveltségének — leánya épségéért éppoly joggal aggódik, mint a Dunatáj földrajzi és történelmi rendezetlensége miatt. Hiszen nehéz is megérteni, hogy a paticsból építkezők éppúgy hisznek templomuk és hitük fönnmaradásában, mint a nádasok közt is megőrizhető hazájukban. Bajos a kétrészes komédiát egységes előadásként kezelni. Az első rész körülményes, részletező expozíciója sem játékstílusban, sem játékkedvben nem hoz túl sok örömöt a nézőnek. Bonyolult helyzettel ismerkedünk, ez igaz, de a második részben előadott játékmód egészen elüt ettől a komolykodástól, szerencsére. Ezért az első rész Sinkovits Imréje szinte kilóg a játék szerkezetéből: ő komédiáziik, Illyés kedvére valóan, ám a többiek komolyságán meg-megtörik alakításának íve. Vadász Ilona rendezése a második részben vidító, ötletes, frappáns, remek tempójú. Itt különösképp Bárkay Géza és Vörös Eszter, Ronyecz Mária és Raksányi Gellért pár jelenetei imponálóak, valamint Őze Lajos egészen különleges ízekből összeválogatott Ezékielje. A névleges főszerep Oszter Sándoré és Farkas Zsuzsáé. Oszter Sándor szép hevülékenysége a jó iránt megragadó és meggyőző, Farkas Zsuzsa mintha elfelejtette volna a Kiálts, város!-béli remek alakítását , Debrecenben jobb volt. Oszter Sándornak jó érzéke van az illyési szöveg vidámodásra hajlamos pedantériájához, a komolyság, az erkölcsi erő és bátorság felmutatásához. Üdítőek a közjátékok, itt aztán egyenesben mutatkoznak meg a szereplők, magukra maradva gondolataikkal, kétségeikkel, értetlenségükkel sorsuk zegzugos irányai miatt. Sinkovits Imre itt már valódi játékvezérré alakul, az előadás legszebb pillanatait hozza: az okos, keserű komédiázást. Csányi Árpád takarékos díszletképe, Schäffer Judit játékra szabott ruhái közt említést kell tenni egy, az előadás közben felötlő gondolatról. A színház — eddig még meg nem magyarázott ok miatt — a magyar szerzőket: Móricz Zsigmondot, Csurka Istvánt és most Illyés Gyulát a Fehérvári útra száműzte, ahol bármennyire is igyekeznek a rendezők, a vendéglátók, az igazi színház bensőségességét csak pillanatokra tudják megteremteni. De ezekért a ritka pillanatokért is érdemes ellátogatni a Fővárosi Művelődési Házba. Apáti Miklós HA DAZDACOK LEMINNÉI A DEBRECENI CSOKONAI SZÍNHÁZ: VOLPONE Debrecenben egyszer már esemény volt Ben Jonson klasszikus komédiájának bemutatója, olyan szereplőkkel, mint Szendrő József, Löte Attila, Novák István. Ritkán játszott darab, pedig a színházi aktualizálások korában alig lehet találni alkalmasabb művet, mint éppen a Volpone. A pénzről van benne szó... Ugyanakkor a színházak mindenkori erőpróbája, rendezők ellenfele és csemegéje, így egy olyan fellendülőben levő színházban, mint a debreceni, az előadás iránymutató lehet. Öröm tehát, hogy Gáli László rendezésében ez a Volpone jó irányt mutat, a színház jelentős erőit sejteti. Már Varga Mátyás színpada is jóízű előadást ígér. A Kölcsey Ferenc Művelődési Központ tanácskozásokra, konferenciákra kialakított „színpadtere” szolgál a díszlet alapjául, középen Volpone (Simor Ottó) baldachinos, késre termett ágyával. Ide sündörög be Mosca (Cseke Péter), ez a zseniális széltoló, hogy aztán bebizonyítsa az előadás folyamán : okosabb alkalmi gazdájánál, mert ő is szenvedélyesen szereti a pénzt, így hajlandó érte megjáratni az eszét, de alapvető különbség közte és gazdája közt, hogy neki egy vasa sincs, gazdája pedig fiaztatja a vagyonát. Tőke kell tehát Moscának, sok tőke, ezért aztán még nagyobb gazember Volponénál. Az előadásnak talán egyik hibája, hogy Mosca itt túlságosan könnyed, kedves, léha bajkeverő, nem eléggé megszállott pénzhajhász, aki fogcsikorgatva, izzadva, szorongatva találná ki újabb és újabb ötleteit Volpone kikészítésére, vagyona megszerzésére. Hasonlóan vitatható Colomba (Dzsupin Ibolya) szerepének értelmezése. Ben Jonson őrizkedett darabjában a tiszta, akár megszállottan, akár együgyűen tiszta figurák életrehozásától, így Colomba sem ilyen, hanem hús-vér, számító perszóna, aki ugyancsak bármi áron számít a még nagyobb gazdagságra, ezért aztán kenetesen együgyű köntöse csupán álca, amikor pedig tettét számonkérik, bizony ismét kipróbált együgyűségébe menekül. Ezek azonban az előadás világos vonalvezetését, átgondoltságát, ritmusos, hatásos színpadra szervezettségét csupán némileg érintik, mert Gáli László jó munkát végzett. Az adott kereteken belül színészei segítségével egyirányú, egyébként jól értelmezett, jó humorú előadást hozott létre, melyben Simor Ottó valóban kéjsóvár, kitűnően színpadra visszataláló Volpone, Cseke Péter alkatának megfelelő, jó Mosca, Dzsupin Ibolya ezt a koncepciót is kiemelkedően visszaigazoló Colomba. Oláh György és Köti Árpád két nagyszerű kalmárváltozatot teremt, karakterizálással és a szó jó értelmében való játékos játékkal. Bulla Károly