Film Színház Muzsika, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-18 / 42. szám
OPERALEVÉL FELÚJÍTÁS AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN A VARÁZSFUVOLA egyedülálló, „egyszeri” alkotás Mozart műveinek rengetegében. Az altchen varázsjátékát meg átszőve szabadkőműves allegóriákkal, rituális mozzanatokkal, meghökkentő következetlenségekkel) nem hasonlítható, nem vethető össze a salzburgi mester egyetlen más operakompozíciójával sem. A rutinosabbakhoz-raffináltabbakhoz szokottak körében talán ezért akadnak imittamott e műnek szkeptikusai. Kevesen persze, hiszen hiába a hajdan honi tájakon is barangolt Schikaneder fűzfapoézise, számos olcsó színpadi varázsrekvizituma, hiába a „beavatottak” titkaira valló sejtelmes utalások, hiába az egész téma mondókai egyszerűségű moralitása, hogy a „Jó mindig győz a Gonoszon, a Világosság a Sötétségen ...” — Mozart mindezeken túlnő. Lobogó, delejes zsenije számára e keret csupán alkalom, hogy a halál küszöbén még egy ékköves koronát helyezzen királyi művészete eddigi koronái fölé... Miben rejlik hát A varázsfuvola esztétikai különlegessége többi operájával szemben? Meg sem kísérelhetjük fejtegetni e múlékony hasábokon, ha Mozart legalaposabb elemzői (pl. E. J. Dent) terjedelmes fejezeteken át sem értek a téma végére, legfeljebb arra szorítkozhatunk, hogy ismételjük az annyiszor ismételtet : Mozart olyan mestere volt a helyzetek, jellemek, érzelmek és szenvedélyek zenei megrajzolásának, olyan zsenije a hajszálra kiszámított drámai atmoszférateremtésnek, mint csak kevesen az operaművészetben. Ez a magyarázata, hogy A varázsfuvola egyformán lenyűgözi az újdonsült hallgatót, a szépre szívét-értelmét myjtogató gyermeket, és a zene „beavatottját” is, aki jól tudja, hogy a nyitány diabolikus, sötét akkordjai háromszor hatvan perc múltán, a fináléban majd győzelmes, fénylő, ünnepi dallamokban csengenek ki... Ezek után a produkcióról. Előrelátó gondolatnak tetszik A varázsfuvola „áttelepítése” az Erkel Színházba, ott ha primitív is, legalább nem akadozik a színpadi gépezet, s megvalósítható néhány Schikaneder látványosságra, szemkápráztatásra szánt ötletéből (ő jól tudta, hogy a színházban a látvány nagy mértékben üdvözít!). Makai Péter szcenográfiája ízléses és célszerű, a Sarastro-világ képei határozottan artisztikusak anélkül, hogy bizonyos jelképeket, szimbólumokat túlhangsúlyoznának. (Csak a két vértes rortálló „rejtettségét” nem helyeseljük!) Ugyanezt / / A VARÁZSFUVOLA. Kalmár Magda (Pamina), Kováts Kolos (Sarastro), Gulyás Dénes (Taimino) (Fotó: Mezey Béla)