Film Színház Muzsika, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-05 / 27. szám
szonhárom gondosan kiválogatott tévéműsor; drámák, eredetiek és adaptációk, kabarék, disco-műsorok összegezték az esztendőt. Valószínű, hogy a rostálás folyamán egyetlen érdemesebb mű sem kerülte ki az előkészítők figyelmét. (Talán Hajdufy Miklós—Tóth Benedek drámája kerülte el a figyelmet, nagy feltűnést keltett volna!) Láthattuk Csehov Cseresznyéskertjét (Esztergályos rendezése) és Kertész Ákos „Kasparekjét” (Fazekas Lajos rendezése), s ugyanaznap a bájos, bolondos Naftailint, Alfonzó világszínházát, amelyben egy Karinthy méretű Csehov-paródiára is sor került, valamint az Űrdiszkót (Csenterics Ágnes). A fentieket egyetlen délutánon vetítette csütörtökön a helyi és országos zsűrinek a kettes program. Ebből világosan kiderül — hogy míg az Aurórában „dáridozó” tévések állandóan a bajokat és azoknak okát kutatták —, nincs is olyan nagy baj. A baj csak az lehetne, ha mindenki elégedetten csettintene — ez igen, ennél jobb már nem is lehet. De nem csettintett senki. Zsűri. A zsűri mindig nehéz helyzetben van. A jó ízlés, a kultúra és a diplomáciai rezon minden ítéletben együtt él. Ez néha magától értetődik, néha magyarázatra szorul. Azon például senki nem akadt fenn, hogy az egyik fődíjat Bacsó Péter „SÉRTÉS” című Suksin-adaptációja kapta. Az sem volt vitás, hogy rendezői díj jár a Prokiramnek, a Cseresznyéskertnek és külön operatőri díj a Krúdy-film Biró Miklósának. Dehát bármennyire is megsokszorozzák a díjakat, minden mű, amit odapörgettek a startvonalhoz, nem kaphat elismerést. A közönség eléggé jelentős zsűri, sajnos olykor megfoghatatlan, mert a tetszési és nézettségi indexek nem százszázalékosan megközelítők, nem is lehetnek azok — majd úgyis dönt azzal, hogy elfelejti vagy nem felejti el ezeket a műveket. Ha egy műről valakinek évekkel később eszébe jut csak annyi, hogy „igen, igen, ez volt az a film, amiben Márkus László olyan különösen hajolt az asztal fölé” — akkor az a mű vagy az a színész nyert. Nagyon nagy díjat méghozzá. Dehát kedves olvasók, ismét itt az alkalom, amiről már utóbbi számainkban többször említést tettünk , küldjék be saját listáikat, és a nagyon hasonlókat és nagyon eltérőket sorra leközöljük. Visszatérve a fesztivál (nevezzük nyugodtan annak hangulatára, nem árulunk el különös titkot, az eredményt már pénteken este mindenki tudta. A zsűritagok ugyanis leültek az egyre jobban izguló versenyzők asztalához, és minden kényszer nélkül, nemhivatalosan közölték, ki minek örülhet, ki mibe sápadhat bele. Volt, aki azonmód kinyilvánította örömét, volt, aki mert díjazták, nyomban elvonult, voltak persze sértődöttek, és ez volt a legérdekesebb — tíz percig tartott egyegy sértődés. A seb megfigyelhetően öt percig vérzett, éjfélre beforradt. Másnap a hivatalos rítuson már egymásnak tapsoltak, és higgyék el, ez nem belemagyarázás, vagy amolyan politikai „szeressük egymást gyerekek” önnyugtatás —mint beszámolónk elején mondottuk —, ez a Csapat, ■ a Nagy Csapatnak persze csak tört része, csendes őrjöngéssel szereti és gyűlöli egymást, miközben egyformán szerelmes a műfajba. Az már egészen más kérdés, létezik-e egyáltalán önálló tévés műfaj. A végső és felemelő esemény a gálaest volt, a jelenlévőkön túl, mindenki láthatta az országban, ha kell emlékeztetünk rá. BALATONI SZÉL címmel (utalván Borsos Miklós szobrára) szerkesztette és vezette Vitray Tamás. Színvonalas és szó szerint szép műsort hozott össze. Ilyenkor mindig kísért, hogy „aki csak arra jár, hozza a hakni számát”. Itt ilyen nem volt. Először is, mert hiába járt arra valaki (és járt bizony), jelen esetben gondosan megválogatott szereplők, finom kultúrával egymásra sorjáztatott „perceikkel” léphettek csak színre. Nem volt meglepetés, hogy Páger Antal nagy színész (és nem attól nagy, mert elmúlt nyolcvan), de ki tudja miért, mégiscsak meglepetésnek számított fellépése. Rendszeresen játszik a tévében és a pesti színpadokon — és valahogy Vitray még őt is „váratlanná” celebrálta. A Csehovmonológ első része fenomenálisra sikeredett, és a második rész a közönség meghatott könnyei miatt, kissé meghatóbbá vált a színész szándékánál. Ez a nagy produkciók jelensége. Ha a jövő héten ismét megnéznénk (remélhetőleg lesz rá alkalom), akkor talán éppen fordítva érzékeljük majd. Kocsis Zoltán, Gregor, Pege Aladár (az első számában), Sulyok Mária, Markó Iván megadták a műsor fazonját, nem az ő hibájuk — inkább az alkalom, hogy kissé emelkedettebbre sikerült az ügy, mint az várható volt. Gálvölgyi János, akit dr. Huszár Tibor mint Feleky Kamill jogutódját emelt ki — az ujjai közül pergette elő a nevetést. A közönség hálásan leste minden mondatát, mozdulatát, még akkor is, ha sok újat nem tudott mondani. A Magyar Nemzet kritikusának nyíltszíni cikizésével azonban vétett egy íratlan törvény — a jóízlés ellen. Aláírjuk, a kritikusnak vissza kell lőni, és tessék is mindig minden alkalommal visszalőni, így érdekes az élet — de könyörgünk nem így, ne ilyen krajcárosan,miközben csörögnek a szellem aranydénárjai. A nagy meglepetés Mezey Mária volt. Vitray, a varázsló ezúttal feltámasztott egy embert. A fehér gyolcsba öltözött, mélyen megrendült művésznő tíz év után ismét megjelent a közönség előtt, hogy néhány rémületesen szép pillanattal emlékeztessen arra, milyen gyorsan feledünk. A műsort Pege Aladár felszabadult muzsikálása fejezte be. Stílusosan. Másnap reggel szomorúan szedelőzködött a társaság, csúnya fellegek jelentek meg a tó felett, a szálloda portása felszabadultan mosolygott. Ami ezután következik a hotelben és környékén, már belkereskedelmi és turisztikai probléma. Lesz még erről szó ebben a tökéletesen jelentéktelen televízióban -sami éppen csak az életünk. Annak is, aki csinálja, annak is, aki nézi. A hét legérdekesebb pillanata: Mezey Mária. A hét legjobb színészi pillanatai: Tordy Géza és Szathmáry István a SÉRTÉSBEN. A hét legunalmasabb műsora: nem vettük észre. A hét legjobb mondata: Aurora Hotel. Almádi. Portás (átható, unott és sértődött tekintettel). Mondja csak! Maga vendég vagy tévés? Két kép a díjnyertes filmekből: Suksin novellájából készült A sértés című (Bacsó Péter rendezte) film (Tordy Géza és Szathmáry István) (fent) Szabó Magda Kiálts város! című tévéjátékának főszereplői: Lőte Attila, Szabó Sándor és Horváth Sándor