Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-22 / 34. szám

ŐSZTŐL SOROZATBAN KEREKASZTAL A SZÍNHÁZRÓL Az én színházam címmel láthatunk kerekasztal-be­­szélgetést a mai színház gondjairól és örömeiről — az előzetes tervek szerint több folytatásban. Bányai Gábor szerkesztő és Mecz­­ner János rendező az első adás házigazdájául. Nagy Péter akadémikust, iroda­lomtörténészt, a Nemzeti Színház korábbi igazgató­ját kérte föl; a többi rész­vevőt aztán a házigazda, Nagy Péter választotta: olyan művészeket, színhá­zi embereket, akiknek szín­házeszménye közel áll az övéhez. A kerekasztal-beszélge­­tés nemsokára képernyőre kerül; az ott elhangzó vé­leményekből válogattunk néhány jellemző részletet. Nagy Péter: Én a színhá­zat elsősorban, vagy dön­tően, interpretáló művé­szetnek tartom, tehát inter­pretálnia kell azt az iro­dalmi anyagot, amelyet kap. Tudom jól, hogy a színház üzem, tehát nemcsak iro­dalmat játszik. Na most ez az interpretálás komplikált ügy; nem arról van szó, hogy színházmúzeumot akar az a kritikus, aki er­ről beszél. Távolról sem. Én csak azt szeretném, hogy ha a rendező, a színész, hogy úgy mondjam, egy­fajta kreatív áldozatosság­gal közelednék a műhöz. Itt az irodalmi alkotások­ról beszélek, klasszikus vagy modern, de irodalmi alkotásokról. Vagyis a mű­vel harmóniában próbálná megoldani a feladatát, és önmagát kifejezni. Tehát a mű nem ürügy arra, hogy ő kifejezze önmagát, hanem a mű megvalósítása a fel­adat, amely közben ő is megvalósítja önmagát és az elképzeléseit. Kálmán György: Az írók dolga? Hogy a színháznak nyersanyagot adjanak és bízzák rá a színházra, hogy miből mit csinál, nyers­anyag nélkül nagyon kevés lehetősége van, hogy bár­mit is csináljon; tehát nyersanyagot kérek. Ha kapunk nyersanyagot, majd eldönti a színház a maga eszközével, tehetségével, rá­termettségével, hogy mit csinál belőle, de kérek nyersanyagot. Nyersanyag nélkül nem tudok beszél­getni, nyersanyaggal már sok mindenről tudok beszél­getni, ha nincs nyersanyag, akkor ez csak elvi vita, ha van nyersanyag, akkor ezt le tudom a gyakorlatra for­dítani. Szentkúthy Miklós: Már voltak ilyen interjúcskák velem rádióban meg efféle helyeken, hogy „miért nem ír drámát, mikor már rob­­banóan drámai a regényei­nek minden részlete?”, meg­mondtam világosan, na­gyon egyszerű. Kettőről nem tudok lemondani. Az egyik az én mérhetetlen — ez nem értékjelző persze — vulkanikus, barokk me­tafora- és szóképhalmozó kedvem; egy Shakespeare eltalálta azt az isteni egyen­súlyt, hogy izgalmas krimi legyen, és közben a leggyö­nyörűbb metaforák röpköd­jenek, én ezt az egyensúlyt nem tudom megtalálni, be­lőlem ömlik a szóképek tö­mege, amit a színpad nem bír. A másik pedig: nagyon sok intellektuális elem és nagyon sok lélekelemző elem van a mivoltom­ban, amit a színpad szin­tén nem bír el, tehát nem tudok lemondani , hogy ordenáré szót használjak — a prousti típusú lélektani elemzésről sem, és ez nem megy a színpadon, ott túl sok metaforát, túl sok pszi­chológiát nem lehet csinál­ni. Gábor Miklós: A múlt­ban egy ideig szokás volt, hogy bürokratákat ültet­tek a színházak élére, és az­tán azok a bürokraták gá­tolták a művészeket. Ez megváltozott, azt mondták a művészeknek, hogy tes­sék, vezessétek magatokat, és akkor egyszerre csak las­san, de biztosan mi derül ki? Hogy maguk a művé­szek, akik vezetnek ben­nünket, azok kezdenek bü­rokratákká válni. Ebben a pillanatban egy színész a rendezők 80—90 százaléká­val nem úgy érintkezik, mint művésztársával, ha­nem úgy érintkezik, mint Szabó Magda Szentkúthy Miklós Kálmán György és Szinte Gábor Németh Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék