Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-08-22 / 34. szám
ŐSZTŐL SOROZATBAN KEREKASZTAL A SZÍNHÁZRÓL Az én színházam címmel láthatunk kerekasztal-beszélgetést a mai színház gondjairól és örömeiről — az előzetes tervek szerint több folytatásban. Bányai Gábor szerkesztő és Meczner János rendező az első adás házigazdájául. Nagy Péter akadémikust, irodalomtörténészt, a Nemzeti Színház korábbi igazgatóját kérte föl; a többi részvevőt aztán a házigazda, Nagy Péter választotta: olyan művészeket, színházi embereket, akiknek színházeszménye közel áll az övéhez. A kerekasztal-beszélgetés nemsokára képernyőre kerül; az ott elhangzó véleményekből válogattunk néhány jellemző részletet. Nagy Péter: Én a színházat elsősorban, vagy döntően, interpretáló művészetnek tartom, tehát interpretálnia kell azt az irodalmi anyagot, amelyet kap. Tudom jól, hogy a színház üzem, tehát nemcsak irodalmat játszik. Na most ez az interpretálás komplikált ügy; nem arról van szó, hogy színházmúzeumot akar az a kritikus, aki erről beszél. Távolról sem. Én csak azt szeretném, hogy ha a rendező, a színész, hogy úgy mondjam, egyfajta kreatív áldozatossággal közelednék a műhöz. Itt az irodalmi alkotásokról beszélek, klasszikus vagy modern, de irodalmi alkotásokról. Vagyis a művel harmóniában próbálná megoldani a feladatát, és önmagát kifejezni. Tehát a mű nem ürügy arra, hogy ő kifejezze önmagát, hanem a mű megvalósítása a feladat, amely közben ő is megvalósítja önmagát és az elképzeléseit. Kálmán György: Az írók dolga? Hogy a színháznak nyersanyagot adjanak és bízzák rá a színházra, hogy miből mit csinál, nyersanyag nélkül nagyon kevés lehetősége van, hogy bármit is csináljon; tehát nyersanyagot kérek. Ha kapunk nyersanyagot, majd eldönti a színház a maga eszközével, tehetségével, rátermettségével, hogy mit csinál belőle, de kérek nyersanyagot. Nyersanyag nélkül nem tudok beszélgetni, nyersanyaggal már sok mindenről tudok beszélgetni, ha nincs nyersanyag, akkor ez csak elvi vita, ha van nyersanyag, akkor ezt le tudom a gyakorlatra fordítani. Szentkúthy Miklós: Már voltak ilyen interjúcskák velem rádióban meg efféle helyeken, hogy „miért nem ír drámát, mikor már robbanóan drámai a regényeinek minden részlete?”, megmondtam világosan, nagyon egyszerű. Kettőről nem tudok lemondani. Az egyik az én mérhetetlen — ez nem értékjelző persze — vulkanikus, barokk metafora- és szóképhalmozó kedvem; egy Shakespeare eltalálta azt az isteni egyensúlyt, hogy izgalmas krimi legyen, és közben a leggyönyörűbb metaforák röpködjenek, én ezt az egyensúlyt nem tudom megtalálni, belőlem ömlik a szóképek tömege, amit a színpad nem bír. A másik pedig: nagyon sok intellektuális elem és nagyon sok lélekelemző elem van a mivoltomban, amit a színpad szintén nem bír el, tehát nem tudok lemondani , hogy ordenáré szót használjak — a prousti típusú lélektani elemzésről sem, és ez nem megy a színpadon, ott túl sok metaforát, túl sok pszichológiát nem lehet csinálni. Gábor Miklós: A múltban egy ideig szokás volt, hogy bürokratákat ültettek a színházak élére, és aztán azok a bürokraták gátolták a művészeket. Ez megváltozott, azt mondták a művészeknek, hogy tessék, vezessétek magatokat, és akkor egyszerre csak lassan, de biztosan mi derül ki? Hogy maguk a művészek, akik vezetnek bennünket, azok kezdenek bürokratákká válni. Ebben a pillanatban egy színész a rendezők 80—90 százalékával nem úgy érintkezik, mint művésztársával, hanem úgy érintkezik, mint Szabó Magda Szentkúthy Miklós Kálmán György és Szinte Gábor Németh Lajos