Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-08-22 / 34. szám
a hivatali felettesével, és a próbán a rendező nem úgy viszonyul hozzám, mint művésztársam, hanem úgy — hogy finoman fejezzem ki magam —, mint alárendeltjéhez. Szinte Gábor: A színházra állandóan azt mondják (ha régebbi értekezéseket olvasunk, mindig arról van szó), hogy válságban van, mindig válságban van, mikor nincs válságban. Akkor, amikor egy jó előadásnak a nézőterén ülünk és nézzük ezt az előadást, akkor az az érzésünk, hogy nincs válságban, ebben a pillanatban semmilyen válság nincs, mert remek amit látok. Eltelik egy csomó idő, vagy kisebb, rövidebb idő, megint az az érzésem, hogy válság van. A színdarab elmúlik, sajnos, és ahogy itt körülnézek, a különböző egyéniségeknek, akik itt ülnek, mindegyiküknek a nevéhez fűződik valami olyan, ami nem válságjelenség, ami nagy dolog volt, és íme, most valahogy ez mintha nem is létezett volna, ami borzasztó dolog. Németh Lajos: Az segítene, hogy ha sokkal több szabad kisszínház lenne Magyarországon, hisz miért volt például Prágában olyan jó a színházi élet? Azért, mert tudtommal 30 színház volt Prágában. Ugyanez a helyzet a lengyeleknél. Kantornak van egy kisszínháza, amit ő saját magára tud teremteni, a Szajnának is van, nem beszélve Grotowskiról, aki aztán csakugyan olyan dolgokat tudott csinálni 80 ember előtt, amit visszacsatol majd az ezres előadásra is. Nálunk, úgy látszik, ez hiányzik valahogyan, bár — vagy éppen ezért — az amatőr játszásban is voltak efféle próbálkozások. Sajnos, nem történt meg az undergroundnak és a hivatalos színháznak egy olyan szerencsésebb találkozása, mint például a képzőművészetben meg más területeken létrejött, ezért kicsit mindig úgy érzem, hogy a magyar színház alatta marad annak a hatalmas lehetőségnek, ami maga a színház. Almási Éva: Én mostanában néha úgy érzem magam, mint egy gladiátor; néha kedvem lenne odamenni és azt mondani az XY kollégámnak, hogy én nem ellenedre csinálom a színházat... Mert úgy érzem, hogy cirkuszban küzdők, és felülről vagy lefelé fordítják az ujjukat, vagy nem, én pedig nem szeretnék gladiátor lenni, és az az érzésem, ez nem mea culpa, de mi belementünk ebbe a dologba, tehát amikor így először összeeresztették ezeket a véleményeket, akkor mi színészek (vagy színházvezetők) egyszerűen nem kértük ki magunknak a dolgot, hogy kérem, mi önálló lények vagyunk és nem gladiátorok. Szabó Magda: A shakespeare-i nyersanyag meg a Gyárfás Miklós-i nyersanyag, az kettő. A Gyárfás is dolgozik nyersanyaggal, valahányszor történelmi munkát ír, a Petőfi élete az ő nyersanyaga, aztán abból lesz egy gyártási mű, mint ahogy shakespeare-i mű lett a shakespeare-i nyersanyagból, de amire Kálmán Gyuri gondolt, annak az a neve magyarul, és azt ti tudjátok a legjobban, hogy kollektív munka. Senki emberfia író közülünk, ha becsületes író, és meg akarja mondani igazán, amit gondol, akkor nem fog másképpen beszélni, mint most én; mi írók nem tudjuk, hogy mit írtunk addig, amíg el nem kezditek játszani; még a visszaolvasópróbán se tudjuk. A hibák, az egyenetlenségek, a javítani valók, azok munka közben derülnek ki, a ti segítségetekkel, a rendezők segítségével, a színház egy olyan furcsa cirkuszi produkció, hogy mind fönn vagyunk a kupolában, na de az író is fenn van. Az én színházamban elképzelhetetlen egy olyan produkció, ahol az író nem küzd veletek együtt, ugyanúgy. Nem szavakért, mert olyan íróval senkinek se szabad dolgoznia, aki szavakat, mondatokat, esetleg jeleneteket, vagy mit tudom és miket kér számon. Azt hiszem, hogy az író a mondanivalóját kéri számon, az üzenetet, amit joga van továbbítani a maga életében, és ha megtalálta a rendezőjét, és megtalálta a színházát, és megtalálta azokat a művészeket, akik a gondolatait kifejezésre is tudják juttatni, akkor ez az üzenet el is jut a nézőhöz. Akkor már nincsen unalom, mert a néző abban a pillanatban szintén feljön a kupolába, a néző nevet vagy sír, de a néző benne van a játékban, és ez a fontos. b. m. Gábor Miklós Almási Éva (Fotó: Lippay Ágnes) Nagy Péter