Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-22 / 34. szám

a hivatali felettesével, és a próbán a rendező nem úgy viszonyul hozzám, mint művésztársam, hanem úgy — hogy finoman fejezzem ki magam —, mint aláren­deltjéhez. Szinte Gábor: A színház­ra állandóan azt mondják (ha régebbi értekezéseket olvasunk, mindig arról van szó), hogy válságban van, mindig válságban van, mi­kor nincs válságban. Akkor, amikor egy jó előadásnak a nézőterén ülünk és néz­zük ezt az előadást, akkor az az érzésünk, hogy nincs válságban, ebben a pillanat­ban semmilyen válság nincs, mert remek amit látok. El­telik egy csomó idő, vagy kisebb, rövidebb idő, me­gint az az érzésem, hogy válság van. A színdarab el­múlik, sajnos, és ahogy itt körülnézek, a különböző egyéniségeknek, akik itt ül­nek, mindegyiküknek a ne­véhez fűződik valami olyan, ami nem válságjelenség, ami nagy dolog volt, és íme, most valahogy ez mintha nem is létezett volna, ami borzasztó dolog. Németh Lajos: Az segíte­ne, hogy ha sokkal több szabad kisszínház lenne Magyarországon, hisz miért volt például Prágában olyan jó a színházi élet? Azért, mert tudtommal 30 színház volt Prágában. Ugyanez a helyzet a lengyeleknél. Kan­tornak van egy kisszínháza, amit ő saját magára tud te­remteni, a Szajnának is van, nem beszélve Grotowskiról, aki aztán csakugyan olyan dolgokat tudott csinálni 80 ember előtt, amit visszacsa­tol majd az ezres előadás­ra is. Nálunk, úgy látszik, ez hiányzik valahogyan, bár — vagy éppen ezért — az ama­tőr játszásban is vol­tak efféle próbálkozások. Sajnos, nem történt meg az undergroundnak és a hiva­talos színháznak egy olyan szerencsésebb találkozása, mint például a képzőművé­szetben meg más területe­ken létrejött, ezért kicsit mindig úgy érzem, hogy a magyar színház alatta ma­rad annak a hatalmas le­hetőségnek, ami maga a színház. Almási Éva: Én mostaná­ban néha úgy érzem ma­gam, mint egy gladiátor; néha kedvem lenne oda­menni és azt mondani az XY kollégámnak, hogy én nem ellenedre csinálom a színházat... Mert úgy ér­zem, hogy cirkuszban küz­dők, és felülről vagy lefe­lé fordítják az ujjukat, vagy nem, én pedig nem szeret­nék gladiátor lenni, és az az érzésem, ez nem mea culpa, de mi belementünk ebbe a dologba, tehát ami­kor így először összeeresz­tették ezeket a véleménye­ket, akkor mi színészek (vagy színházvezetők) egy­szerűen nem kértük ki ma­gunknak a dolgot, hogy ké­rem, mi önálló lények va­gyunk és nem gladiátorok. Szabó Magda: A shakes­­peare-i nyersanyag meg a Gyárfás Miklós-i nyers­anyag, az kettő. A Gyárfás is dolgozik nyersanyaggal, valahányszor történelmi munkát ír, a Petőfi élete az ő nyersanyaga, aztán abból lesz egy gyártási mű, mint ahogy shakespeare-i mű lett a shakespeare-i nyers­anyagból, de amire Kálmán Gyuri gondolt, annak az a neve magyarul, és azt ti tudjátok a legjobban, hogy kollektív munka. Senki em­berfia író közülünk, ha be­csületes író, és meg akar­ja mondani igazán, amit gondol, akkor nem fog más­képpen beszélni, mint most én; mi írók nem tudjuk, hogy mit írtunk addig, amíg el nem kezditek ját­szani; még a visszaolvasó­­próbán se tudjuk. A hibák, az egyenetlenségek, a javí­tani valók, azok munka közben derülnek ki, a ti se­gítségetekkel, a rendezők segítségével, a színház egy olyan furcsa cirkuszi pro­dukció, hogy mind fönn va­gyunk a kupolában, na de az író is fenn van. Az én színházamban elképzelhe­tetlen egy olyan produkció, ahol az író nem küzd vele­tek együtt, ugyanúgy. Nem szavakért, mert olyan író­val senkinek se szabad dol­goznia, aki szavakat, mon­datokat, esetleg jeleneteket, vagy mit tudom és miket kér számon. Azt hiszem, hogy az író a mondanivaló­ját kéri számon, az üzene­tet, amit joga van továbbí­tani a maga életében, és ha megtalálta a rendezőjét, és megtalálta a színházát, és megtalálta azokat a művé­szeket, akik a gondolatait kifejezésre is tudják juttat­ni, akkor ez az üzenet el is jut a nézőhöz. Akkor már nincsen unalom, mert a né­ző abban a pillanatban szintén feljön a kupolába, a néző nevet vagy sír, de a néző benne van a játék­ban, és ez a fontos. b. m. Gábor Miklós Almási Éva (Fotó: Lippay Ágnes) Nagy Péter

Next