Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-12 / 50. szám
nészek dicsérete is. Nincsenek a Vukban káprázatos vizuális népmeséi gyönyörűségek sem, mint a Fehérlófiában. A Vuk rajzfilmileg puritán megoldású, de csöppet sem szegényes. Ha úgy fogjuk fel, mint erdei zsánerképek füzérét, kellemesen merülhetünk bele bájos és karakteres rajzi stílusába, animális — azaz állati — és animációs — vagyis rajzolt mozgófilm — szellemességeibe. Mindez azonban nem feledtetheti, hogy a Vak mégsem eléggé iramlóan meseszerű film, mivel hogy épp a cselekményláncába nem lehet kellőképp belefeledkezni. Meglehetősen sok bölcs intelem hangzik el benne, s amennyire tapasztalom, ezt nemcsak a rókafiak, hanem az embergyerekek és felnőttek sem igen szívelik. Akkor van igazán elemében Dargay tervezőrendező-rajzoló keze, amikor tréfálkozhat, jelesül a baromfiudvar-jelenetekben. Két gúnárja egyenesen remeklés, ők a Lúdas Matyi libájának a leszármazottai. Ha Fekete István elbájolóan üde állatregényeiben nem is találta meg Dargay azt, amit Fazekas Mihály Lúdas Matyijában megtalált: a mesei mozgalmasságot és szerkezeti harmóniát, karakterábrázolási szempontból nála a Wak előbbrelépést mutat. Roppant megörvendtem, amikor hírét vettem, hogy jövőre felújítják Walt Disney Hófehérke és a hét törpéjét, hiszen valahonnan innen, Disney és Ptusko felől ered a minden korosztályra kiterjedő hagyomány és nosztalgia a rajzos mesefilmek bűvölete iránt. S hogy e látványos meseszomj élesztői és kielégítői közt ma vezető szerepet visz a világban a mi Pannónia Stúdiónk, s annak kebelén is olyan művészek, mint Jankovich Marcell és Dargay Attila, büszkeséggel tölthet el minket. Ezt illetően, úgy látom, a különben engedetlenük sem ellenkezik; hálásan tekint vissza a film végén simabőrű, de hozzá hasonlóan csavaros eszű megalkotóira. Sas György EZT LÁTTUK MÉG A MOZIBAN Amikor a „mese felnőtteknek” meghatározást olvassuk, általában nem anynyira a serdülőket kizáró tartalomra és látványra gondolunk, mint inkább arra az alkotói gyakorlatra, amely a mesét csak ürügyként használva juttatja valamilyen gazdagabb élményhez az áttételekre fogékony felnőtt közönséget. Az új csehszlovák film, A SZŰZ ÉS A SZÖRNYETEG azonban csak annyiban nem gyerekeknek való, hogy sok benne a sokkoldó elem, ám sem a mondandójában, sem a formai megoldásaiban nem lép túl azon az ősmesei koncepción, ahol is a szeretet széppé változtatja a csúf és kegyetlen ellenfeleket. Az író-rendező Juraj Herz kétségtelenül szakembere a filmezésnek, jól választotta meg a színészeit és tud környezetet, hangulatot teremteni. Ez azonban legfeljebb kiegészítő adottság lehetett volna egy olyanfajta alkotói célhoz, mint amilyennel Cocteau a szerelem emberfeletti erejét bizonyítva filmesítette meg csaknem négy évtizeddel ezelőtt kedvelt színészével, Jean Marais-val ezt a romantikus rémtörténetet. A műfaj és a stílus tekintetében egyaránt felemás ez a film. A vaskosan életszagú falusi lakodalom és a valóságszerűen brutális erdei rablótámadás jelenetei után úgy csöppenünk a mesevilág misztikus kellékei közé, mintha a forgalmas utcáról a megállóban nem a villamosra, hanem a vursli szellemvasútjára szállnánk fel. Az elátkozott erdő romkastélyában egymást követik a „rémisztő” horror eszközök: kapuk csapódnak be, rácsok hulla- A SZŰZ ÉS A SZÖRNYETEG. Az önfeláldozó polgárlány (Zdena Studenková) FONTAMARA: Berardot letartóztatják (Berardo, Michele Placido)