Film Színház Muzsika, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-10 / 41. szám
22 SZÁSZ PÉTER: 400 SOR A TELEVÍZIÓRÓL ELŐSZÓ EGY ÁTLAG HÉTHEZ. Ennek a fiatalembernek titka van. Tudunk róla valamennyien, gyilkos tapintattal fütyörészve elnézünk valahová a válla mögé, és általában finoman hallgatunk. Még öngyilkosságra sem gondolt, nem él kábítószerrel, feltehetően nem járt még pszichológusnál sem, nem úgy tölti szabadságát, mint az „intelligens emberek”, olyan valaki, aki dolgozik, ha magáról beszél — mert beszélni aztán imád —, nem mondja azt, hogy „ami azt illeti”, „bizonyos mértékben”, ez az ember szeret nevetni, ha jóakarója lebökné a toronyház tetejéről, zuhanás közben még elmondana két irtózatos faviccet, és ő szórakozna a legjobban. Olykor baltacsapásként sújt ránk veszedelmes öniróniájával és intelligenciájával, és megtanulta a lehetetlen törvényt: reménytelen kísérlet véres spongyával letörölni piros krétával írt tréfás jeleket arról a képzeletbeli palatábláról. Töredék a Stúdió ’81 1981. SZEPTEMBER 29-ÉN sugárzott riportjából. A forgatócsoportot rövid úton eltávolítják a zongoraverseny döntőjéről. Egy folyosó. Egy arc. — Tizenöt éve éppen, hogy egy Antal Imre nevű fiatal zongorista itt a Zeneakadémián megnyerte a Liszt—Bartók zongoraversenyt. Igaz? — Igen. Nem is tudom, hogy én voltam-e az, vagy valamilyen közeli névrokonom. Mindenesetre tizenöt évvel fiatalabb voltam. Nagyon át tudom most érezni természetesen a versenyzők izgalmát itt a döntő első pillanataiban. A h-moll szonáta szól odabent. Nem is tudom, hogy most jobban érzem-e magam, vagy kevésbé jól. Jobban talán azért, mert most nem izgulok, mert semmi közöm ehhez a versenyhez. De természetesen rosszul is, mert nem itt, ebben a miliőben élhetek. Nem mintha a televízióban rossz lenne. De azért más. — Még mindig sajnálja a pályát? — Természetesen. Még mindig nem mondtam le arról, hogy zongorázzam. Addig nem akarok meghalni, amíg Mozart C-moll zongoraversenyét el nem játszom. Úgy érzem, még nagyon sok mondanivalóm lenne, vagy lehetne. — Javul a keze? — Nem. De azért remélek. És Antal Imre arca nem tükröz érzelmet. 1981. SZEPTEMBER 26- ÁN néhány részletet láthattunk a nyugat-berlini rádió és televízió nemzetközi szimpozionjából. A műsor, mint a többi száz. De a LES LUPINOS, azaz Lupinoszék mintt fusizó tapétázók és szobafestők, honi élményeink, naponta ismétlődő házi kétségbeeséseink nemzetközivé nagyított rémületét idézték. Egy bolygón élünk, tisztelt olvasó, ugyanabban a szobában, lakunk,, és kétségtelenül ezt a két szörnyeteget bíztuk meg a lakásfestés irtózatos kínszenvedéseivel. Színes vödrök, színes festékek, állandóan felkunkorodó tapéta. És az a színes plasztikvödör, ami legyőzve a sunyi nehézkedési törvényeket, repdes, mint a tulipiros pillangó, bizony néhány éve telibe talált egy Federico Fellini nevű, rianini születésű filmcsináló mestert a BOHÓCOK című — nálunk természetesen óriásit bukó — filmjében. Az elszabadult színek, a fellázadt vödrök és enyvek ragacsos kábulatában röhögve ismertük fel Szamedli szaktársat, aki éppen két hete sörtől ihletve mázolta be cinóberre fekete pulinkát. Jelen sorok írója sápadtan vettetudomásul, hogy Lupino úrék kollégái, bizonyos Eric Sykes és Arthur Love urak most egyetlen szál padlódeszka ürügyén felbukkantak a valkid homályból. ők már a kényszerzubbonyig fokozták 1981. OKTÓBER 2. estéjén a hiányzó hajópadló utáni sátáni hajszát, nekik már egy egész város kellett, mondjuk, London. A tárgyakkal, a közönnyel, a bomlott agyú kívülállókkal vívott őrjítő csatájuk végeredményben egy haditudósítás mellékmondatává is lefokozható: az imádni való bárgyúság e két közkatonája ócska kocsiján a közeli fatelepről megpróbál a tett színhelyére szállítani egy szál deszkát. A műveletnek több kárvalottja volt — a nézőt kivéve. A néző vinnyogott a röhögéstől, és nagy sóhajjal kiszólt gyermekének : „Ugyan már, fiacskám, nézd meg, hová hánytam el nagyképűségemet.” Nálunk mostanában — fiúgyermek jóvoltából — akkora az összevisszaság, hogy a konyhában még egy stanicli sznobizmust sem leltünk. A jelen sorok írója ezek után már semmi mást nem várt az élettől, mint a menetrendszerűen felbukkanó habostortás embert, akinek semmi köze nincs az eseményhez, de jön. Jött. Csodálatos volt! Ahogy beleesett, az valami remek! Ilyen pillanatokért érdemes élni! Naná, majd az élet értelmét keressük a komódban. Ám ha jól utánagondolunk, mi is mindig a jelentős események peremén zuhanunk arccal a habos tortába, és a titkos centrifugális erők újra meg újra a lényeg kellős közepébe sodornak. Az ÉN és az ő közötti határ ilyenkor automatikusan felrobban, és marad a kérdés: HOL VANNAK A MAGYAR BOHÓCOK? Hol vannak a mi idiótáink, hol késnek a pajzán és specifikus gazemberek, akik naponta bennünket ís kipúdereznek, lakás, közöny, időjárás, árumintavásár okán? Mi ez a nagy szégyenkezés, gyerekek? És most lehajtott fejjel a szégyenről. Sajnos VASÁRNAP, OKTÓBER 4-én ESTE 20.15- KOR sem sikerült megfejtenünk a híres Jerry Lewis titkát. Ekkora csacsiságot még itthon sem tudunk összehozni. Tessék figyelni egy kis jólértesültségre. „A hatvanas évekközepén a világ felfedezte Jerry Lewist, mint a gegművészet zsenijét, aki legalábbis egyenrangú Chaplinnel, Buster Keatonnel vagy a Marx testvérekkel (ha nem áll felettük), s aki a franciák szerint egyedüli, hiteles utóda lehet a Németországban lenézett Stan Laurelnek.” Hála a MOKÉP remekül szerkesztett és méltánytalanul agyonhallgatott FILMHÍREINEK (főszerkesztő dr. Gombár József), a Newsweek február 11-i számából megtudtuk, hogy Jerry Lewis Kaliforniában filmművészeti főiskolásokat tanított, és hosszú szünet — a félbemaradt The Day the Clowndied (A nap, amikor a bohóc meghalt) filmje — után, most ismét láthatunk új Jerry Lewis-filmet. Ez egy Bo Hooper nevű bohócról szól, aki a társadalom elnyomott és megkínzott, esélytelen tárgyaként imbolyog egy bizonyos felismerésig : Légy valaki! És valósággá váltja Csupa kézimunka című filmjében az embert, aki tudja, előbb magát kell szeretnie és elfogadnia, hogy ezzel elérje mások szeretetét és elismerését. Azt mondják az Okos mozisok, hogy ez az utóbbi évek egyik legszebb, legszomorúbb és legigazabb komédiája. Mit kell elhinnünk mindebből a hárman a díványon őrültsége után? Műveletlenek, humortalanok, közép-európaiak, fékevesztett zsdanovisták vagyunk? De valakinek mégis hinnünk kell. Ezt meséli Jacques Tati: — „Hollywoodban Oscardíjat kaptam a NAGYBÁCSIMÉRT. A reklámfőnök azt mondta nekem: Csodálatos ! Sikerült beszélgetést kieszközölni Jerry Lewisszel. Lehűtöttem lelkesedését. „Nem, köszönöm, nincs mit mondanom neki. Mack Sennett-tel akarok találkozni.” A fickó majdnem elájult: „Mi? De Sennett nagyon öreg, az aggok házában él... Teljesen érdektelen.” De amikor Mack megtudta, hogy el akarok menni hozzá, nagyon örült, de estély helyett inkább teát adott, mivel a házkapuit már este nyolckor bezárták, és ott a szegényházban, nem ihattak ... — Ki ment el arra a teára? . — Buster Keaton, Harold Lloyd, Laurel. Nem, Gaucho Marx nem. — A század nagy komikusainak klubja. — Elég zártkörű klub volt. — Miről beszélnek ezek a komikusok egymás között? — A komikumról. Komolyan. Keatonnal másról sem beszéltem, mint a HALOT ŰR NYARAL hangjáról. Azt akarta, készítsek hangos változatot filmjeiből. — És Laurel? — Akkor kezdett megbénulni a bal lába. Az aggok házába több lépcsőn kellett felmenni. Akkor én megfogtam az egyik karját, Buster Keaton pedig a másikat. Az emberek az utcán összecsődültek és felismerték Laurelt (Stant), aki ezt mondta nekünk: Megállók, különben azt hiszik, hogy egy revüt próbálunk a Radio City Music Hall számára. Hardy (Pan) akkor már halott volt. És két évvel később Mack Sennett is elment. Akkor azonban a legjobb formában volt, nyolcvan esztendős, és szüntelenül rémségeket mesélt mindenkiről, és elgáncsolta a pincért, aki hasra esett, azt mondta: „SOKKAL NEVETSÉGESEBB, AMIKOR TÁLCA IS VAN . . Sajnos nevetséges volt az a színházi riport a HÁROMGARASOS OPERA próbáiról, amit egy késő esti időpontban szinte szégyenkezve mutatott be televíziónk a tomboló felületesség és felelőtlenségre-