Film Színház Muzsika, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 8. szám
Egy filmszemle még senkit sem tett látnokká, de érzékenyebbé talán igen, hogy jobban meglássa a fákban az erdőt. Filmek sorában a filmművészet valós állapotát. Először is azért, mert minden film, lehet akár a legrosszabb, közvetlenül a nemzeti filmművészeti környezetében és folyamatában vizsgálva, bizonyosan túlmutat önmagán. Másodszor is azért, mert valamivel többet olvashatunk ki egy filmből közös szemmel, mint egyénileg. És így biztosabb, felfoghatóbb jelzéseket kapunk, hogy merre visz az út az erdőben előre, s meri-e inkább hátra, vagy éppen semerre sem. Persze, aki az eltévedés veszélyét mindenképpen el akarja kerülni, legjobb, ha az erdőt is csak kerülgeti. Az idei pécsi magyar játékfilmszemlét mindenekelőtt azért dicsérem, mert elvetette az ilyen óvatos lavírozgatást. Ha úgy tetszik, egyenest a sűrűjébe vágott. Munkáját a nyílt eszmei állásfoglalások jellemezték, ugyanakkor vibrált benne a játékszenvedély is. Igaz, hogy kedden este, amikor a pénteken megpörgetett rulettgolyó megállt a zsűri akaratából kijelölt helyén, senki sem esett össze a meglepetéstől, mivel, sportnyelven szólva, győzött a papírforma, de azért volt szívdobogás, volt drukk is. Többen aspiráltak díjra (természetesen), mint ahányan kaptak. De a zsűri nem porciózta szét a kegyét, igen elvszerűnek mutatkozott a döntésben. Tavaly — meg kell itt mondani — nagy fenntartások fogadták szakmai berkekben, hogy úgynevezett társadalmi zsűri fog ítélkezni az év filmtermése felett. Ha bármilyen magas tudósi minősítésű tagokból álló zsűri is, mégiscsak: kívülállók, laikusok. S a tavalyi zsűri, nem személyi összetételénél, hanem inkább az előkerülő filmek összetételénél fogva, valóban főleg a dilemmáiról, mint a határozottságáról tett tanúbizonyságot. Meglehet, hogy most a filmmezőny is kedvezőbben és egyértelműbben játszott a kezükre, de annyi biztos, hogy a filmítészként is nagyszerűen beváló Berend T. Iván elnökletével az idei zsűri nem ingadozott, hanem érvekkel megalapozottan tette le voksait. Színvonalasan állta meg a helyét. No persze, lehet az a világ legmagasabban kvalifikált tudós főiből összeválogatott zsűri is, díjakat csak olyan filmek között oszthat szét, amilyenek vannak. Amellett a Mephistónak adni az idén a fődíjat, nem volt nagy kunszt. A hivatásos kritikusok alig két hete ugyanezt tették, s valószínű, hogy egy nyolc általánost végzettekből alakult zsűri sem cselekedne másképp. A döntés mégis megnyugtató volt. A Megáll az idő, A pártfogolt, a Vuk, a Bankett és a Szívzűr alkotóinak juttatott díjak is igazságosnak tekinthetők. A színészi díjakat illetően a zsűri ugyanolyan eredményre jutott, mint január végén a filmkritikusok: Básti Julit és Cserhalmi Györgyöt jutalmazták. Huszonnégyes mezőnye alakult ki a pécsi filmszemlének, akárcsak a nyáron sorra kerülő futball-világbajnokságnak. De azért még nem kellett megküzdeni, ahány játékfilm készült 1981-ben, mind starthoz állt. S tulajdonképp hat filmet honorált díjjal a zsűri: az „indulók” egynegyedét. Persze nem az arány a döntő, hanem az, hogy arra érdemeseknek jutott a díj. Valahogy nem kedvelem a versenyfilm szót. Múló tulajdonságot jelöl. Egy filmnek nem versenyfutást kell nyernie, hanem természetes vizsgáztatái, a közönség, a társadalom előtt illik tartósan helytállnia. De fellapozva A pécsi játékfilmszemlék története című, kedves fesztiválajándékul kezünkbe nyomott kecses kézi kötetet, fölidézhetem az 1965-ös, első pécsi szemle győzteseit, illetve zsűri-díjazottjait. Fábri Zoltán a Húsz óráért, Kovács András a Nehéz emberekért, Jancsó Miklós az így jöttemért, Keleti Márton A tizedes meg a többiekért, Szabó István az Álmodozások koráért érdemelt abban az évben díjat. Egy évvel később Jancsó Miklóst a Szegénylegényekért, Keleti Mártont a Butaságom történetéért díjazták, az elmúlt évinél tehát kevesebb művet tartott díjra érdemesnek az akkori zsűri. Majd 1967-ben így alakult a nyertesek listája: Kovács András a Hideg napokért, Kása Ferenc a Tízezer napért, Szabó István az Apáért, Zolnay Pál a Hogyan szaladnak a fákért részesült díjban. Ez volt a hatvanas évek azóta sokat emlegetett magyar filmművészeti fellendülésének mondhatni a „legközepe”. Olyan aranykor, amelyre lehetett filmszemlét alapítani. Azóta sok víz lefolyt a pécsi utcákon a Mecsekből az esőzések idején, immár a XIV. filmszemlét zártuk, de ezúttal nem érzem feleslegesnek fölemlegetni a dicső kezdeteket. Van mit összehasonlítani. És kell is, mert a dolgok genezise érdekes és tanulságos jeleket mutat fel. Az akkori szemlék „főszereplői”: Fábri, Kovács, Jancsó, Szabó — Keleti kivételével, sajnos — az idei szemlén is fontos, meghatározó szerepet töltöttek be, de az igazi „kiugrás” most egyedül Szabóé volt. Ő a saját érzelmi szféráinak folyóit végighajózva majd húsz éven át, most a Mephistóval kifutott a nyílt tengerre, ahol a művészet és a hatalom vihar lengette lobogói alatt nagy erőket ütköztetett meg. Igen, Szabó megtett útját innen végigtekintenünk : izgalmas, regényes, nagy kaland, bizonyosan lesz is valaki, aki egyszer megírja. De mi most a partot fürkésszük, hol, merre fog Szabó legközelebb horgonyt ereszteni. Milyen érdekes viszont, hogy Fábri és Kovács ma ugyanazon történelmi vizeken evez, mint úgy tizenöt éve a Húsz órával, illetve a Hideg napokkal. Az akkori „versenyfilmek” igazolták díjazóik helyes ítéletét. De mindenekelőtt természetesen Fábri Zoltán és Kovács András filmalkotói nagyságát, hiszen filmjeik akkori felkavaró élménye máig töretlen, s e műveikre mára a filmtörténelem is ráütötte a remekműbélyegzőt. Most azonban azt látják, hogy földet rengető és történelmet vallató - művészetük kezd csöndben bearanyozódni. Ezt mutatja Fábrinál a Requiem, Kovácsnál az Ideiglenes paradicsom. Nem mintha nem éreznénk ki belőle az általuk újra felrajzolt idők nagy fájdalmát és tragikumát, végtére is az úgynevezett magánéleti síkot, az intim szerelmi érzelmek öbleit sem kímélte meg az orkán, amelynek megrázó ábrázolása épp az ő munkásságukhoz fűződik, de ez a szívhez szólóbb hullámverés e két utóbbi filmjükben a korábbiakhoz képest mégis valahogy másodlagos. Jelentős művészeknél, akik számára új meg új lépésekre a lehetőség megadatik, ez a folyamat szinte természetes. Mindig meg akarnak valamit ismételni önmagukból, persze valami módon másképp, más szinten, más fokon. Lejátszódott ez Szabó Istvánnál is, s a szemünk előtt játszódik le Gábor Pálnál, aki a kettévált mennyezettel az Angi Verára kívánt rárímelni, Jancsó Miklósnál, aki A zsarnok szívében már-már enciklopédikus önmagát próbálta adni, de Böszörményi Gézánál szintén, amikor a Szívzűrben a Madárkák groteszk provincializmusát „fejlesztette” sikerrel tovább és Schiffer Pálnál ugyanúgy, amidőn A pártfogoltban némiképp a Cséplő Gyuri sorsának ellentétét vezeti le új következtetésekre serkentő következetességgel. Az önismétlés eljuttathatja az alkotót a továbblépéshez, még a megújuláshoz is. De eljuttathatja ugyanúgy a másodlagossághoz. Ennek a kockázatát majdhogynem drámai erővel demonstrálta az idei filmszemle. Megélénkült a vállalkozói kedv az ötvenes évek lelki vetületének ábrázolására. Érezhetőleg szükség van rá, mutatkozik eziránt társadalmi érdeklődés, a filmekből viszont az tűnt ki, hogy nem mindig lehet szabadon választott, pontosabban más értelemben fontos és izgalmas magánéleti konfliktusokat a történelmi megrázkódtatásokra ráaggatni. AZ IDŐ NEM ÁLL MEG... BIZONYÍTVÁNYOSZTÁS PÉCSETT 6