Film Színház Muzsika, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-20 / 12. szám
szinkronnal. Az én elképzelésemben a színész a maga színházától alapfizetést kapna, de keresetét külön próbadíjjal és fellépti díjjal toldanák meg. Ily módon, amikor színházában dolgozik, jövedelme tetemesen növekedne, és nem kényszerülne arra, hogy a próbák és bemutatók időszakában is filmezzen, tévézzen. — De hát nem hiszem, hogy ez csupán anyagi kérdés ... A színészt nemcsak a több pénz ösztökéli arra, hogy egy-egy jelentősnek ígérkező művészi feladatot elvállaljon... — Ez igaz. Mert mindannyian érezzük, hogy „az élet rövid, és a munka nagy”. — Mi a véleménye a Filmgyárba szerződött színészek helyzetéről? — Az jó is, meg rossz is. A Filmgyárból egy-egy szerepre a színházhoz szerződtetett színész, mivel vendég, jóval többet keres, mint a társulat tagjai. Félreértés ne essék: nem a vendégművész keresetét sokallom, hanem a színház tagjaiét keveslem. — Jól emlékszem arra, hogy Várkonyi Zoltánt is sok tekintetben bosszantotta a színházi struktúra, egyik interjúnkban beszélt is róla. — Várkonyinak nagyonnagyon sokat köszönhetek. S külön csodáltam azért, hogy idős korára is megmaradt a hajdanvaló érzékeny, fogékony fiatalembernek, önzetlen művész volt, s ez ritka színházi jelenség. Nemcsak önmagával törődött, hanem azzal is büszkélkedett, ha a színház többi rendezője sikert aratott. Amióta nem él, elragadtatott cikkekben méltatják nagyformátumú tehetségét. Ennek igen örülök, csak azt fájlalom, hogy életében miért jelent meg róla oly sok bántalmazó írás? A mai dicshimnuszokat nemegyszer azok írják, akik színházvezetői működését támadták. Nádasdy Kálmánnal kapcsolatosan ugyanezt éltem meg. — Úgy tudom, a főiskolán Nádasdy növendéke volt. Hogyan emlékszik rá? — Nagyon nehéz egy zsenit megfogalmazni. Igazi tanár volt. Gondolkozni tanított, könyörtelen logikát követelt, a részletek aprólékos kimunkálását, majd amikor elkészültünk ezzel, vádolt minket, hogy megfelejtkeztünk a mű egészéről. Vagyis arra tanított, hogy analízis és szintézis nélkül nincs művészet. — Tavaly nevezték ki a Vígszínház főrendezőjévé. Változott-e azóta az élete? — Az én életem lényege az, hogy minden délelőtt és minden este a színházban vagyok. A Vígszínház baráti közösségében otthon érzem magamat. Egymás próbáira valamennyien bejárunk, egymás munkáját a magunkénak is tekintjük. — Filmet még nem rendezett. Miért nem? — Voltaképpen komolyan még sosem hívtak. Pedig érdekel a film is. — Egy-két évvel ezelőtt olvastam a Times-ben meg a Plays and Playersben magasztokci kritikákat a Képzelt riport rendezéséről. Akkoriban, amikor a Vígszínház együttesével bejárták a fél világot. De lelkesen írtak külföldi rendezéseiről is. Ha jól tudom, Helsinki Nemzeti Színházában már három darabot vitt színre. És rendezései az NSZK-ban meg az NDK- ban is elragadtatást keltettek. — Helsinkiben a Nők iskoláját, a Naplementét, majd Shakespeare Szeget szeggeljét rendeztem. Ez az utóbbi, úgy érzem, eddigi pályám legsikerültebb előadása, ma is játsszák. Az NSZK-ban a Fizikusokat rendeztem, meg a A testőrt. Szóba került, hogy a Molnár-darab előadását az ottani tévé is rögzíti majd. — Mit rendez még idehaza ebben az évadban? — Székely János Vak Béla király című drámáját a nyári Gyulai Színházban. Utána, ősszel az előadást áttelepítjük a Pesti Színház színpadára. — Vajon jogosnak érzi-e azokat a fellángoló vitákat, amelyek a színházakban hol a rendező, hol a színész elsőbbségét hirdetik? — Ez csupán álvita. A rendező és a színész szembeállítása, fontosságának a vitatása azért is értelmetlen, mert egymás nélkül semmire se jutunk. Fotó: Koncz Zsuzsa