Film Színház Muzsika, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-22 / 21. szám

SZÁSZ PÉTER 400 SOR A TELEVÍZIÓRÓL Pótvizsgára jelentkeztem. Sajnos, a múlt heti so­rokból kimaradt egy igen jelentős utalás. Szomory II. Józsefének írói auráját, a kézrálövéses csodasorokon és áthatolhatatlan metafo­­rapompázatokon merengve jelen sorok írója fontosnak tartotta, hogy említést te­gyen egy Czibor János-ta­nulmányról, amit aranyke­retbe rámázva aggatott fel Réz Pál a maga humánus és kishitű stílusában a nél­külözhetetlen portréregé­nyében vagy esszéjében — eldönteni nem tudom mű­faját, de remek —, és ami mindenesetre kötelező alapélménye nézőnek, olva­sónak. Az ő gondolataik és Réz pontos meghatározásai nélkül nem teljes a jelen Szomory-képe. Éppen ezért bántó, hogy a látszólag mellékesnek tűnő megjegy­zés útközben elveszett. A mondat pontosan így hangzott: „Az előadás így a tájéko­zatlanság érzetét keltette. Nagy kár, hogy így történt. Nagy szomorúsága ez a té­vének. Nagy csalódása ez a nézőnek. Elkerülhető lett volna. Például, ha alaposan tanulmányozzák Szomory műveit, Czibor János, Réz Pál szépséges tanulmá­nyait.* Sajnos, nem jutott hely legutóbb arra az utánoz­­hatatlanul kedves és bizony kissé bánatos műsorra, amit 1982. MÁRCIUS 8-án láthattunk, 21 órakor, a TAPSRÓL-TAPSRA. RÁ­­TONYI RÓBERT EGY­SZEMÉLYES REVÜJE nem maradhat említetlen. Az a fiatalember, aki fiam barátja, tehát egyelő­re még elnézi nekem, hogy létezem, és nem tart idol­nak (bálványnak), amit mi­hamarabb le kell dönteni — tehát megtűrt saját szo­bámban (képzeljék!), Ráto­­nyit bámulva így szólt: — Egy soha vissza nem hozható világ! — Ez baj? — s úgy érez­tem, kezdek idol lenni, eb­ben perdült valami remény is, hátha Rátonyi a maga hófehér kobakjával bevesz az Idolok Klubjába, de mert talapzatom sincs, ami­ről letaszajtanának, a meg­rettenés útját választottam. — Tudod te, ki ez az em­ber? — Táncoskomikus! Begurulás, hőemelkedés. — Az a baj — mondta a fiú —, hogy ilyen már nincs. Úgy érzem, mintha most nagyon-nagyon mesz­­sziről érkezett volna vala­ki. Persze tudom, ki ő, gyakran látom színházban, olykor filmen, de most ez az ember otthon van ... Némi csönd rezeg körü­löttünk, Rátonyi hangja mintha elhalkulna, bűvös és szomorú hallgatás tá­madt. — Ez az ember most le­győzi a feleslegességet. Egy egész világ, egy stílus, egy álom feleslegességét. Padlóra küldi mindazt, ami azon kívül áll, és ha egyszer magában dúdolva keserűsé­gében felgyújtja ezeket a tündéri baromságokat és vonakodva, de visszanéz a rezervátumra, gyönyörköd­ni tud majd lángjaiban, nem azért, persze, mert pi­­romániás, zsebében ott lesz egy gyufafejnyi láng, az a bizonyos meleg, ami önnek is fontos lesz, talán azért, mert most úgy tűnik éppen, hogy nem fontos ... — Nézd barátom, mielőtt szárazra eszel és iszol itt mindent, azért mégsem kell megideologizálni azt, hogy „Peches ember ne menjen a jégre” ... — Miért? Talán menjen? — Fiacskám, tedd le azt a vajas kenyeret. Rátonyi most komédiázik. Játszik. Bátran és finoman és esde­­kelve. Nem kell mögé el­méleti díszleteket festet­ni... — De van egy titka neki. — No ne is mondd, titka van neki ? Erről nem is tud­tam ... — Az a titka, hogy félbo­londul hisz abban, amit csinál. Elhiszem neki, hogy az ő dolga a mesék lehető­sége ... Ennyi. — Eheted tovább a vajas kenyeredet... Ennyi. Igen. Vendégünk fején találta az alkalomhoz illő félig bevert szöget. Ráto­nyi, aki­ többekkel együtt még élve odahagyta az Operettet, s bátor, félvad ösztönből elvállalta, hogy „mindig gyanús" prózai ko­médiás legyen, azzal a bá­tor, félvad ösztönnel nem várta ki azt a napot , hogy egy reggel ne lássa nevét a próbatáblán. Ke­gyetlen, kemény és hihetet­lenül bánatos elhatározás. A dolgok őt igazolták. Fe­hér lett, szomorúan fehér a feje, de még lesi a sarkot, lesi, amíg él, hátha befor­dul ott a csoda. A siker, ami pályáját évtizedekig körülzengte, elcsöndesült körülötte... De ha valódi, rászabott alkalmat kap, már zúg a taps, ami nélkül valószínűleg megszűnne az igénye az életre. Az, hogy jó színész, evi­dens. Nem modern, lehet rá mondani. Ki tudja, mit je­lent ez a szó? A műfaj, ami hazája volt , még áll és ragyog. Néha sarlatán zsol­dosok rohamozzák. Kibírja. Az a pompás, nem is létező ragyogás, az a hunyorgató fénycsíkokból épített rama­­zuri birodalom állja a zor­dak és megvetők embargóit. Kivált a Csenterics Ág­nes rendezte műsor első tíz perce volt meglepő. Semmi móka, semmi könny, semmi életrajzi adat, és Rátonyi tudta, és ösztönei legmélyén a mozdulatlan műszer kat­togására figyelve elmondta, ama pár mondatos sanzont, azt a néhány csöndes mon­datot, ami netán Beöthy Lászlónak tulajdonítható. Apró ékszerként világított fel a homályból Fényes Szabolcs és a még ma is nagyon élő, de rég halott Békeffy István melankoli­kus dalocskája, A bal né­gyes páholy ... Rátonyi elgurít egy spul­­ni gyújtózsinórt, és tudja, hogy a múzsa, aki nevelet­len, könnyelmű konzumnő, bájos gyanútlansággal köti lógyapotból pulóverét, gyö­nyörűen és pompás kiállí­tásban felrobbanva közli majd az öröklét butaságait. De ehhez nekünk, tisztelt Rátonyi Róbert, már nem lesz semmi közünk. Mi elmegyünk, mint ama régi hajnalokon a Rádióból, és mint akkoriban annyi­szor, újra elmondhatod ne­künk: Semmi baj, tepsifejű, holnapra itt a csoda! S most, amikor a műsora végén R. R. még egyszer belenézett a kamerába és azt mondta: Vége! S ha nincs éppen idegösszeomlá­som, biztos, hogy az átlag­nál jobban meghatódom. * Az iménti sorokban nem véletlenül szóltam az „Idol­ról, amit vagy akit le kell dönteni.” Nem kertelek. Vitray Ta­másról van szó, aki gyanít­hatóan többet tud az élet­ről, mint harminc filozófus, és úgy tűnik, gyaníthatóan jobban fél a feleslegesség­től, mint harminc szomo­rúan mosolygó „korhatá­ros” táncoskomikus, Vitray műve a létezése. Különös képessége van ahhoz, hogy ne tegye monotonná az éle­tét. Soha nem a karrier ér­dekelte igazán, inkább azok a feloldhatatlan ellentmon­dások, amelyek megkeserí­tik az ember életét. Az el­lentmondások mestere. Ha létezik önző tisztesség, ha létezik magas szintű mora­lista, aki úgy ironizál ön­magán, mintha a Barokaldi Cirkusz bohócait látná, ha létezik fizikus, aki néha atommáglyán pirítja regge­li szalonnás omlettjét — bi­zony ő az. A megvalósult tehetség. A sértett megsér­tő, a megtámadott támadó, a csodacsatár, aki élete, sorsa válságos pillanatai­ban, az utolsó pillanatban mindig befejeli ama győz­tes gólt. S most a Stúdió 82 legfrissebb műsorában fel­tárta élete legnagyobb té­vedését. Mint írót kérdez­gették, és ő nyíltan, új könyve szavaival válaszolt. (Hiába kutattam utána, már nem kapni, vagy még nem kapni.) Kepes András, ez a fóká­ra­vaszságú, lassan már dörzsölt riporterré lett fi­losz, amúgy gyanútlanul rákérdezett: — És Szepesi... Nem folytatnám. Itt vé­get vethetnék egy vélt vagy valóságos, de szavamra mondom, infantilis ellen­tétnek. (Képtelen vagyok elegánsabban fogalmazni.) S Vitray híven a leírtak­hoz, kereken megmondta: az idolt, a bálványt le kell dönteni. De nem általánosí­tott. Vitray Tamás így gon­dolja, és szerintem itt a té­vedése. Szepesit a posta­­mensről le kell taszítania ahhoz, hogy ő szuverénül és hitelesen létezhessék? Nem gondolnám, hogy félreértet­tem szavait. Vitray soha nem köntörfalaz, ő ha ne­tán bántani akar, metszően bánt, ha ellenkezőjét akar­ja, hideg eleganciával inté­zi el szavait, gesztusait, pontosan kimérve mára már precízen kidolgozott mimikáját, fülfogós, halán­tékát meg-megérintő mimi­karendszerét. Csakhogy. Ha Szepesi azt mondta va­lóban — és nincs okom ké­telkedni V. T. szavaiban —, hogy neki is le kellett dön­tenie egy idolt, Pluhár Ist­vánt, aki egy ellenforradal­mi korszak valóban istení­tetett, valóban extázis mű­vésze volt, a csillagok csil­laga, akkor büntetőjogi fe­lelősségem teljes tudatában, mint magyar állampolgár, kijelentem: EHHEZ HASONLÓ

Next