Film Színház Muzsika, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-22 / 21. szám
SZÁSZ PÉTER 400 SOR A TELEVÍZIÓRÓL Pótvizsgára jelentkeztem. Sajnos, a múlt heti sorokból kimaradt egy igen jelentős utalás. Szomory II. Józsefének írói auráját, a kézrálövéses csodasorokon és áthatolhatatlan metaforapompázatokon merengve jelen sorok írója fontosnak tartotta, hogy említést tegyen egy Czibor János-tanulmányról, amit aranykeretbe rámázva aggatott fel Réz Pál a maga humánus és kishitű stílusában a nélkülözhetetlen portréregényében vagy esszéjében — eldönteni nem tudom műfaját, de remek —, és ami mindenesetre kötelező alapélménye nézőnek, olvasónak. Az ő gondolataik és Réz pontos meghatározásai nélkül nem teljes a jelen Szomory-képe. Éppen ezért bántó, hogy a látszólag mellékesnek tűnő megjegyzés útközben elveszett. A mondat pontosan így hangzott: „Az előadás így a tájékozatlanság érzetét keltette. Nagy kár, hogy így történt. Nagy szomorúsága ez a tévének. Nagy csalódása ez a nézőnek. Elkerülhető lett volna. Például, ha alaposan tanulmányozzák Szomory műveit, Czibor János, Réz Pál szépséges tanulmányait.* Sajnos, nem jutott hely legutóbb arra az utánozhatatlanul kedves és bizony kissé bánatos műsorra, amit 1982. MÁRCIUS 8-án láthattunk, 21 órakor, a TAPSRÓL-TAPSRA. RÁTONYI RÓBERT EGYSZEMÉLYES REVÜJE nem maradhat említetlen. Az a fiatalember, aki fiam barátja, tehát egyelőre még elnézi nekem, hogy létezem, és nem tart idolnak (bálványnak), amit mihamarabb le kell dönteni — tehát megtűrt saját szobámban (képzeljék!), Rátonyit bámulva így szólt: — Egy soha vissza nem hozható világ! — Ez baj? — s úgy éreztem, kezdek idol lenni, ebben perdült valami remény is, hátha Rátonyi a maga hófehér kobakjával bevesz az Idolok Klubjába, de mert talapzatom sincs, amiről letaszajtanának, a megrettenés útját választottam. — Tudod te, ki ez az ember? — Táncoskomikus! Begurulás, hőemelkedés. — Az a baj — mondta a fiú —, hogy ilyen már nincs. Úgy érzem, mintha most nagyon-nagyon meszsziről érkezett volna valaki. Persze tudom, ki ő, gyakran látom színházban, olykor filmen, de most ez az ember otthon van ... Némi csönd rezeg körülöttünk, Rátonyi hangja mintha elhalkulna, bűvös és szomorú hallgatás támadt. — Ez az ember most legyőzi a feleslegességet. Egy egész világ, egy stílus, egy álom feleslegességét. Padlóra küldi mindazt, ami azon kívül áll, és ha egyszer magában dúdolva keserűségében felgyújtja ezeket a tündéri baromságokat és vonakodva, de visszanéz a rezervátumra, gyönyörködni tud majd lángjaiban, nem azért, persze, mert piromániás, zsebében ott lesz egy gyufafejnyi láng, az a bizonyos meleg, ami önnek is fontos lesz, talán azért, mert most úgy tűnik éppen, hogy nem fontos ... — Nézd barátom, mielőtt szárazra eszel és iszol itt mindent, azért mégsem kell megideologizálni azt, hogy „Peches ember ne menjen a jégre” ... — Miért? Talán menjen? — Fiacskám, tedd le azt a vajas kenyeret. Rátonyi most komédiázik. Játszik. Bátran és finoman és esdekelve. Nem kell mögé elméleti díszleteket festetni... — De van egy titka neki. — No ne is mondd, titka van neki ? Erről nem is tudtam ... — Az a titka, hogy félbolondul hisz abban, amit csinál. Elhiszem neki, hogy az ő dolga a mesék lehetősége ... Ennyi. — Eheted tovább a vajas kenyeredet... Ennyi. Igen. Vendégünk fején találta az alkalomhoz illő félig bevert szöget. Rátonyi, aki többekkel együtt még élve odahagyta az Operettet, s bátor, félvad ösztönből elvállalta, hogy „mindig gyanús" prózai komédiás legyen, azzal a bátor, félvad ösztönnel nem várta ki azt a napot , hogy egy reggel ne lássa nevét a próbatáblán. Kegyetlen, kemény és hihetetlenül bánatos elhatározás. A dolgok őt igazolták. Fehér lett, szomorúan fehér a feje, de még lesi a sarkot, lesi, amíg él, hátha befordul ott a csoda. A siker, ami pályáját évtizedekig körülzengte, elcsöndesült körülötte... De ha valódi, rászabott alkalmat kap, már zúg a taps, ami nélkül valószínűleg megszűnne az igénye az életre. Az, hogy jó színész, evidens. Nem modern, lehet rá mondani. Ki tudja, mit jelent ez a szó? A műfaj, ami hazája volt , még áll és ragyog. Néha sarlatán zsoldosok rohamozzák. Kibírja. Az a pompás, nem is létező ragyogás, az a hunyorgató fénycsíkokból épített ramazuri birodalom állja a zordak és megvetők embargóit. Kivált a Csenterics Ágnes rendezte műsor első tíz perce volt meglepő. Semmi móka, semmi könny, semmi életrajzi adat, és Rátonyi tudta, és ösztönei legmélyén a mozdulatlan műszer kattogására figyelve elmondta, ama pár mondatos sanzont, azt a néhány csöndes mondatot, ami netán Beöthy Lászlónak tulajdonítható. Apró ékszerként világított fel a homályból Fényes Szabolcs és a még ma is nagyon élő, de rég halott Békeffy István melankolikus dalocskája, A bal négyes páholy ... Rátonyi elgurít egy spulni gyújtózsinórt, és tudja, hogy a múzsa, aki neveletlen, könnyelmű konzumnő, bájos gyanútlansággal köti lógyapotból pulóverét, gyönyörűen és pompás kiállításban felrobbanva közli majd az öröklét butaságait. De ehhez nekünk, tisztelt Rátonyi Róbert, már nem lesz semmi közünk. Mi elmegyünk, mint ama régi hajnalokon a Rádióból, és mint akkoriban annyiszor, újra elmondhatod nekünk: Semmi baj, tepsifejű, holnapra itt a csoda! S most, amikor a műsora végén R. R. még egyszer belenézett a kamerába és azt mondta: Vége! S ha nincs éppen idegösszeomlásom, biztos, hogy az átlagnál jobban meghatódom. * Az iménti sorokban nem véletlenül szóltam az „Idolról, amit vagy akit le kell dönteni.” Nem kertelek. Vitray Tamásról van szó, aki gyaníthatóan többet tud az életről, mint harminc filozófus, és úgy tűnik, gyaníthatóan jobban fél a feleslegességtől, mint harminc szomorúan mosolygó „korhatáros” táncoskomikus, Vitray műve a létezése. Különös képessége van ahhoz, hogy ne tegye monotonná az életét. Soha nem a karrier érdekelte igazán, inkább azok a feloldhatatlan ellentmondások, amelyek megkeserítik az ember életét. Az ellentmondások mestere. Ha létezik önző tisztesség, ha létezik magas szintű moralista, aki úgy ironizál önmagán, mintha a Barokaldi Cirkusz bohócait látná, ha létezik fizikus, aki néha atommáglyán pirítja reggeli szalonnás omlettjét — bizony ő az. A megvalósult tehetség. A sértett megsértő, a megtámadott támadó, a csodacsatár, aki élete, sorsa válságos pillanataiban, az utolsó pillanatban mindig befejeli ama győztes gólt. S most a Stúdió 82 legfrissebb műsorában feltárta élete legnagyobb tévedését. Mint írót kérdezgették, és ő nyíltan, új könyve szavaival válaszolt. (Hiába kutattam utána, már nem kapni, vagy még nem kapni.) Kepes András, ez a fókáravaszságú, lassan már dörzsölt riporterré lett filosz, amúgy gyanútlanul rákérdezett: — És Szepesi... Nem folytatnám. Itt véget vethetnék egy vélt vagy valóságos, de szavamra mondom, infantilis ellentétnek. (Képtelen vagyok elegánsabban fogalmazni.) S Vitray híven a leírtakhoz, kereken megmondta: az idolt, a bálványt le kell dönteni. De nem általánosított. Vitray Tamás így gondolja, és szerintem itt a tévedése. Szepesit a postamensről le kell taszítania ahhoz, hogy ő szuverénül és hitelesen létezhessék? Nem gondolnám, hogy félreértettem szavait. Vitray soha nem köntörfalaz, ő ha netán bántani akar, metszően bánt, ha ellenkezőjét akarja, hideg eleganciával intézi el szavait, gesztusait, pontosan kimérve mára már precízen kidolgozott mimikáját, fülfogós, halántékát meg-megérintő mimikarendszerét. Csakhogy. Ha Szepesi azt mondta valóban — és nincs okom kételkedni V. T. szavaiban —, hogy neki is le kellett döntenie egy idolt, Pluhár Istvánt, aki egy ellenforradalmi korszak valóban istenítetett, valóban extázis művésze volt, a csillagok csillaga, akkor büntetőjogi felelősségem teljes tudatában, mint magyar állampolgár, kijelentem: EHHEZ HASONLÓ