Film Színház Muzsika, 1982. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1982-08-07 / 32. szám

KERTÉSZ PÉTER SZÜLŐFÖLDEMEN Budapesten születtem, „háborús gyerek” vagyok. Az érkezésem felett érzett örömöt anyámban és nagy­­szüleimben elhomályosítot­ta az aggódás. Aggódás ér­tem, önma­gukért, apámért, aki akkor már több, mint fél éve nem volt otthon. Százezrekkel együtt kiszol­gáltatottan a nagy orosz térségeken menetelt. Csak jóval később, hó­napok múlva tudta meg, hogy fia született. Regény­be illő úton jutott el hoz­zá a hír, egy kórházi fény­kép kíséretében: anyámat és engem ábrázolt néhány napos koromban. Talán ez a kép és főleg amit jelent­hetett, segített neki abban, hogy túlélje a szörnyűsé­geket, s ez a belső erő hoz­ta haza őt 1945 őszén. Két és fél éves korom­ban ismertem hát meg az édesapámat és aztán saj­nos nagyon hamar, 1964- ben végleg elvesztettem. Fiatalon, negyvenhét éves korában ment el — a har­madik szívtrombózis vég­zett vele. Orvos volt. Szerette a munkáját, a hivatását, imádta a családját, an­.. .i­­mat, engem, húgomat, öcsé­met. Akárhogy kutatok emlé­kezetemben, nemhogy ve­résnek, még gorombaság­nak, hangos szónak emlé­két sem találom. Ő is, anyám is jó szóval oktat­tak, neveltek, irányítottak. Ha elmondhatom magam­ról, hogy valami becsület, tisztesség és becsületesség belém szorult, azt szüleim­nek köszönhetem. És talán apámtól örököltem a mű­vészi pálya iránti vonzal­mat is. Emlékszem, gyö­nyörű hangja volt, fiatal korában énekelni tanult. Ilyen bensőséges családi közegben éltem ifjúkoro­mat Budapesten, szülővá­rosomban. Ha legtávolabbi múltam színterét kellene megneveznem, azt monda­nám: Mészáros utca 12. Hi­szen a Szabolcs utcai kór­házból ide jöttünk haza anyámmal és életem első pár hónapját itt töltöttem. Emlékeim ezekről az idők­ről természetesen nincse­nek, nem is lehetnek, mert amióta az eszemet tudom, mindig a Duna pesti olda­lán laktunk. Thököly út, Dózsa György út, Bajza ut­ca, vagyis Pest, annak is talán leghangulatosabb ré­sze, a Városliget környéke volt az én világom. A VII. kerületnek pestiesen Csi­kágónak nevezett részének határán töltöttem ifjúsá­gomat. Első iskolám a Gorkij fa­sori Gorkij iskola volt, pár­száz méterre Bajza utcai lakásunktól. Orosz tagoza­tos iskola volt ez, így aztán könnyedén, játékosan, szin­te szótár nélkül tanultam meg oroszul. A gimnázium négy osztá­lyát az Abonyi utcai Rad­nóti Miklós Gimnáziumban végeztem. Nem kerültem tehát messzire ettől a kör­nyéktől, csak a Városliget másik sarkára. Így aztán a Liget egész gyermek- és ifjúkorom világát betöltöt­te. Akkoriban még vadre­­gényesebb volt ez a csoda­szép park, nem volt annyi mérnök-tervezte játszótér, mint ma. Mi gyerekek rengeteg lehetőséget talál­tunk a játékra, nagy foci­csatákat vívtunk, bújócs­kák, fáramászások válto­gatták egymást, na és itt gyújtottunk rá az első ba­kaszivarra is, utánozván a felnőttek cigarettázását. Aki netán nem tudná, mi is az a bakaszivar, elmon­dom : ez egy ligeti fának szív alakú termése volt, amit meg kellett szárítani, akkor aztán úgy lehetett el­szívni, mint egy igazi szi­vart. Büdös volt, kicsit kö­­högtetett is, de mi azért férfiasan szívtuk és fel­nőttnek éreztük magunkat. És télen milyen hatalmas hócsatákat lehetett vívni a Liget sokszor térdig érő szűz havában! Igen, ne­künk pesti srácoknak a Li­get jelentette a játékot, a szabadságot, a nagybetűs természetet. Szerettem itt élni, még akkor is, ha ebben a Csi­­kágóban csak átutazó ven­dég voltam. A gyakori filmnézések a Bethlen téri moziban, a Landler Jenő utcai, ma már lebontott öreg filmszínházban, min­dig bívtak szinte mágikus erővel, de szerettem kó­szálni is ezeken az utcákon, utaim mindig erre vezettek, hiszen a gimnáziumba is a VII. kerületnek ezen a ré­szén kellett átvágnom. Teltek, múltak az iskolai évek, egyre közelebb került az érettségi időpontja, a pályaválasztás nagy pilla­nata és én még mindig nem tudtam, mi is akarok lenni. Szerettem a nyelveket, az orosz után a németet, an­golt, a franciát, sőt fakul­tative még latint is tanul­tam, a fizikát és főleg a matematikát is kedveltem. Anyámnál a kórházi ágyon, azon a bizonyos „történelmi” képen, ügyet sem vetve a fényképezőgépre Apámmal is gyakran sétáltam a Városligetben A nagy korkülönbség nem volt akadálya köztünk a test­vériségnek — bár akkor még felnéztek rám .

Next