Film Színház Muzsika, 1983. január-júnus (27. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-11 / 24. szám
denie majd még önmagáért. Lapunkban látott napvilágot majdnem tíz éve egy megemlékezés a Körhinta forgatásáról. Abban vallotta: „...ha szerepem szerint sírnom kellett, megtorpantam, sehogy sem sikerült. Fáln ilyenkor cselhez folyamodott, rám szólt, megbántott, csak azért, hogy megeredjenek a könnyeim. Nevetni sem tudtam, hiába biztatott. S mi volt a vége? Még senkinek sem mondtam el eddig. Újvári Viktória szinkronizálta a nevetésemet.” Mivel ríkatta meg Fábri? Azzal, hogy mindközönségesen „letolta” mindenki előtt a forgatáson, amiért a következő jelenésre készülés helyett elment a büfébe tízóraizni. S mi nevettette meg mégis? Hogy Hegyi Barna operatőr mókázott neki... — Soha sem képzeltem — teszi most hozzá —, hogy a Körhintabeli sikerem egyszemélyben engem illet, még kevésbé hittem, hogy az én akkor még roppant fogyatékos szakmai tudásomnak szól. De azt éreztem, hogy az én egyéniségem találkozott, megegyezett a Sarkadi és Fábri által megálmodott és a film által megkövetelt szerepegyéniséggel. — Szerintem itt már megtörtént a következő fontos lépés. A szerepegyéniség alól előtündökölt a színészegyéniség varázsa. Kétségtelen, hogy Fábri semmi olyat nem kívánt meg Törőcsik Maritól, ami ne lett volna meg a lényében, a személyiségében. A spontán képességeit mozgósította. Az viszont, ahogyan mindez megjelent a filmben, az egyéniség jelenléténél többről, félreérthetetlen tehetségről tanúskodott. Kérdés azonban, hogy az a kép milyen módon hatott vissza Törőcsik Marira? Ha felszínesen vizsgáljuk életútját a Körhintáig, valóban idilli falusi tájképet látunk, benne tisztahomlokú, hamvas gyereklánnyal. Ezt a zsánerképet erősítette meg a Körhinta, bár igaz, erős drámai kavargással. A naiv bájú, őzike szemű parasztlány-portrét tette meg Törőcsik Mari sajátjának. Holott ő szolid vidéki értelmiségi család sarja, tanultsággal, művészi vonzalommal. És ezt az eredetét, mint már elmondta, sokra tartja. Mégis Törőcsik kezdetben egy látszat foglya. Egyáltalán nem helytálló, hogy a Körhintában önmagát adta. Már ott határtalan fogékonysággal át kellett hasonulnia valaki mássá, egy parasztlánnyá, hogy az alakítása tökéletes legyen. És máris várt rá az újabb Törőcsikszerep. A mondén Törőcsiké. Hiszen nevét felkapta a hír. Már közszemlén volt. Kellett ehhez egy — nemzetközi nyelven szólva — Törőcsikimage. És ez — ha nem tévedek — a Körhinta, meg Cannes összetett Törőcsik Marijából született meg. Vagy legalábbis, innen indult ki. 1957 tavaszán Keleti Éva huszonegy riportképet készített ezzel a kísérőszöveggel. Törőcsik Mari a Két vallomás című film női főszereplője április 30-án a cannes-i filmfesztiválra utazik. Képeink a művésznőt a fesztiválra készült új ruhákban mutatják. Itt egy képe a huszonegy közül... Csipkekölteményben, egy szál orgonával ... — Igaz, a tanulmányaim nem mentek zökkenőmentesen, de a mérleg másik serpenyőjébe kezdett filmes életem négy legjobb filmje került. Főiskolás koromban forgattam a Körhintát, Máriássy Félix gyönyörűszép külvárosi legendáját, aztán a Vasvirágot, amelyet Gelléri Andor Endre műveiből Herskó János rendezett, majd Kosztolányi Édes Annáját ismét Fábrival. Ez szép egyenes út... Nem? — Gyaníthatná valaki, hogy a filmrendezők gyorsan le kívánták szakítani Törőcsik friss tehetségének, bájos fiatalságának, gyors népszerűségének a gyümölcsét. De már a Vasvirágnál nem jutott Törőcsik a rendező eszébe. Vagy ha eszébe jutott is — nem rá gondolt. Herskó tehetségkutatás révén akart eljutni a film Verájához, aki elé 1957 júniusában egy nyilatkozatában ezt a követelményt állította: ,,— Olyan tizenhét-tizennyolc éves lányról van szó, aki ki akar törni lehetetlen életformájából ... A kamaszlány csuribája és az aszfaltvirág szemtelensége keveredik benne egyfajta koraérettséggel... A külváros nevelte ezt a lányt... Arcán a tisztaság és a romlottság kettőssége tükröződik.” Azt hiszem, még a rendező várakozását is felülmúlta, amit Törőcsiktől kapott... — Áruljak el valamit? Herskó a próbafelvételen letérdelt elém, és félig-viccesen, félig komolyan kérlelt: — Jaj, próbálj már meg egy kicsit pikánsabb lenni, Mari. Ne olyan szelíd parasztlány, mint a Körhintában. — Belerakták egy láthatatlan skatulyába, s minduntalan emlékeztették rá. — Én aztán igazán nem lehetek hálátlan a Körhintának, de néha valóban megijedtem, hogy nem tudok elszakadni a Körhintához fűződő rólam alkotott képzetektől. S mi lesz, ha bensőleg sem leszek képes túljutni rajtuk? ... Parasztszínész maradok? Mint ahogyan Soós Imrét is tulajdonképpen mindvégig parasztszínésznek sorolták be. Őt, a csodálatos Rómeót, aki sok intellektuális színészt meghazudtoló páratlan stílusérzékkel rendelkezett. Öt, aki elegánsabb tudott lenni egy vérbeli arisztokratánál vagy bonvivánnál... Felfelvillant előttem az ő tragédiája . .. Bár énbennem Máriássy Félix már mást is láthatott egy évvel a Körhinta után. A Külvárosi legendában egy faluról jött, meghajszolt, agyongyötört proletárasszony alakját bízta rám, amiben később volt még részem, de akkor mindössze huszonegy éves voltam. — A kép, amely a Külvárosi legendából Tordy Gézával jeleníti meg, ellentmond ugyan a meghajszoltságnak és agyongyötörtségnek, ám ez a pillanat a tiltott boldogság epizódjai közül való. (Folytatjuk) Fesztiválra készülőben A lopva szerzett boldogság szép jelenete. Tordy Gézával a Külvárosi legendában, Máriássy Félix filmjében