Film Színház Muzsika, 1983. január-júnus (27. évfolyam, 1-26. szám)

1983-05-14 / 20. szám

SAS GYÖRGY SOROZATA 1. TÖRŐCSIK MARI ALBUMÁBÓL Megköszönöm Törőcsik Marinak, hogy néhány hétre tiszta és bevilágí­tott életútjának kutató, kérdezgető társává engedett szegődnöm. Igaz, ilyesmi voltam engedelm­e nélkül is a színi pályára lépése óta. S épp ezért foglalkoztat a kétely, hogy e nyílt és világos pálya ellenére, annyi sok riport, interjú, nyilatkozat, vallomás, portré, tanulmány, kritika után, amelyek mind-mind őróla szól­nak, s amelyeknek egy pici töredékét magam is írta­m, tudunk-e, tudha­tunk-e mindent, ami neki — és emi­att természetesen nekünk — igazán fontos. Közös vizsgálódásunk munkamód­szere valahol az elmélyült komolyság és a repdeső kalandozás közt helyez­kedik el. Képeit innen-onnan, különböző fió­kokból szedegeti elő. Aztán behúzza a szobába hordozható tévékészüléke kar­tondobozát, s abból is előkerít egy ha­lommal. Lazán megőrzött képei közt a koto­­rászás izgalmas foglalatosság. Mint egy kirakós játék. De hiszen az is. Mert arra indít, keressük, válogassuk, illesszük össze, mi mindenből — és ki mindenkiből — tevődik össze, akit úgy hívunk: Törő­csik Mari. — Legelsőnek hadd kérdezzem meg, mennyire foglalkoztatja a múlt­ja, amikor a pályája még annyira je­len- és jövő idejű? — Úgy vagyok ezzel, mint minden ember. Amíg fiatal voltam, nem fog­lalkoztatott a múltam. De ahogy kor­ban haladtam előre, úgy találkoztam szembe óhatatlan mind többször a fel­ismeréssel, hogy a legmaradandóbb és a legbiztosabb bázisom az, ahon­nan elindultam, ami a falumban, a szülői házban halmozódott fel ben­nem. Annak sokat köszönhetek. Min­denekelőtt az segített olyanná formá­lódnom, amilyen vagyok. Két képet vesz a kezébe féltő sze­retettel. — Ahogy elnézem anyámat, apá­mat, jóérzéssel telik meg a szívem. Két szép ember. Anyám, Rusz Júlia, Pélyen született, ahol én is, apám, Törőcsik Joachim a szomszéd faluban, Tarnaszentmiklóson. A Heves megyei falusi fiatalok mindig is Egerbe, a megyeszékhelyre törekedtek iskolába. Magam sem voltam kivétel, ők ketten is diákként ismerkedtek meg Eger­ben. Apámat, elvégezvén a tanítókép­zőt, Pélyre helyezték tanítónak. Ami­kor összeházasodtak, apám huszon­egy, anyám tizenhat éves volt. Ez a két kép még azelőtt készült róluk. — Tekintetéből látom, hogy őben­­nü­k érzi ma is a legfőbb bázist, amiről az imént beszélt. — Azt hiszem, szerencsésen gyú­ródtam össze kettőjükből. Átörököl­tem belőlük, a bajban mindig szilár­dan álló, hivő emberekből az erős akaratot. Amire nekem is oly nagy szükségem volt. Az, hogy olyan mély hatással vannak az életemre, tulajdo­nítható ifjúi házasságuknak is; talán ezért sikeredett olyan természetesre a neveltetésem. És persze a testvéreimé is. Elmondhatom, hogy társakként éltünk a szüleinkkel, úgy nőttünk fel. — Mindebből világosan következik, hogy a szüleit két egymásnak rendelt, összeillő embernek látta. — összeillők voltak, ha különböző környezetből származtak is. Apám édesapja nagyon okos és felvilágosult parasztember volt. De csak a fiait ta­níttatta, a lányait nem. Apám, aki oly sok megpróbáltatáson ment keresztül az életében, egyszer elmondta nekem, hogy mit érez élete legfájóbb pontjá­nak. Azt, hogy nem végezhette el a ,,ciszter”-gimnáziumot, és át kellett mennie a tanítóképzőbe, pedig jogász szeretett volna lenni. De hát a paraszt gyerekeit nem tűrték meg a megye arisztokrata csemetéi a gimnázium internátusában. Anyám szülei is te­hetősek voltak, övék volt a bolt, a mozi, a kocsma mélyen, így anyagilag mi sem éltünk rosszul. Ami akkor nagy szó volt: még autóval is rendel­keztünk. Az asztalra kerülnek a gyermekkor képei. — 1935. november 23-án születtem. Szüleim Mariann névre kereszteltet­­tek, de nevem a pélyi anyakönyvbe véletlenül eképpen került bele: Ma­rián. Így tanultam meg az iskolában a nevemet leírni, így állt az osztály­­könyvben meg a bizonyítványban is. Életem első tíz évéből a második öt már nem az az igazi gyermekség; a háború a legérzékenyebb koromat érintette. Ezt a képet — nagyon fél­resikerült kis amatőrkép — csak úgy mutatom. Hát ilyen voltam én ötéve­sen. Egyszer a házunk udvarán ka­pott le valaki. Itt jobbról a nővérem­ből is látszik egy kevés. Ez a kép ko­molyabb, azt is mondhatom, történel­mibb, akkor csináltatta rólunk az apám, mielőtt kivitték a frontra. Ő látható jobbról. Balról anyánk. Közé­pen én, tőlem jobbra Teréz nővérem, balra Juli húgom. Sok ilyen fénykép készült akkoriban, hiszen a család­apák attól rettegtek, hogy már soha­sem láthatják viszont így együtt a családjukat, a családjuk pedig őket. S hány esetben vált valóra azokban az időkben ez a félelem. Kezemben tartva ezt a képet, meg­értem, hogy sokáig hordhatták a szív tájékán, a katonazubbony zsebében. — S most hadd mondjak el vala­mit anyám hitéről. Fontos, mert aho­

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék