Film Színház Muzsika, 1983. január-júnus (27. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-14 / 20. szám
SAS GYÖRGY SOROZATA 1. TÖRŐCSIK MARI ALBUMÁBÓL Megköszönöm Törőcsik Marinak, hogy néhány hétre tiszta és bevilágított életútjának kutató, kérdezgető társává engedett szegődnöm. Igaz, ilyesmi voltam engedelme nélkül is a színi pályára lépése óta. S épp ezért foglalkoztat a kétely, hogy e nyílt és világos pálya ellenére, annyi sok riport, interjú, nyilatkozat, vallomás, portré, tanulmány, kritika után, amelyek mind-mind őróla szólnak, s amelyeknek egy pici töredékét magam is írtam, tudunk-e, tudhatunk-e mindent, ami neki — és emiatt természetesen nekünk — igazán fontos. Közös vizsgálódásunk munkamódszere valahol az elmélyült komolyság és a repdeső kalandozás közt helyezkedik el. Képeit innen-onnan, különböző fiókokból szedegeti elő. Aztán behúzza a szobába hordozható tévékészüléke kartondobozát, s abból is előkerít egy halommal. Lazán megőrzött képei közt a kotorászás izgalmas foglalatosság. Mint egy kirakós játék. De hiszen az is. Mert arra indít, keressük, válogassuk, illesszük össze, mi mindenből — és ki mindenkiből — tevődik össze, akit úgy hívunk: Törőcsik Mari. — Legelsőnek hadd kérdezzem meg, mennyire foglalkoztatja a múltja, amikor a pályája még annyira jelen- és jövő idejű? — Úgy vagyok ezzel, mint minden ember. Amíg fiatal voltam, nem foglalkoztatott a múltam. De ahogy korban haladtam előre, úgy találkoztam szembe óhatatlan mind többször a felismeréssel, hogy a legmaradandóbb és a legbiztosabb bázisom az, ahonnan elindultam, ami a falumban, a szülői házban halmozódott fel bennem. Annak sokat köszönhetek. Mindenekelőtt az segített olyanná formálódnom, amilyen vagyok. Két képet vesz a kezébe féltő szeretettel. — Ahogy elnézem anyámat, apámat, jóérzéssel telik meg a szívem. Két szép ember. Anyám, Rusz Júlia, Pélyen született, ahol én is, apám, Törőcsik Joachim a szomszéd faluban, Tarnaszentmiklóson. A Heves megyei falusi fiatalok mindig is Egerbe, a megyeszékhelyre törekedtek iskolába. Magam sem voltam kivétel, ők ketten is diákként ismerkedtek meg Egerben. Apámat, elvégezvén a tanítóképzőt, Pélyre helyezték tanítónak. Amikor összeházasodtak, apám huszonegy, anyám tizenhat éves volt. Ez a két kép még azelőtt készült róluk. — Tekintetéből látom, hogy őbennük érzi ma is a legfőbb bázist, amiről az imént beszélt. — Azt hiszem, szerencsésen gyúródtam össze kettőjükből. Átörököltem belőlük, a bajban mindig szilárdan álló, hivő emberekből az erős akaratot. Amire nekem is oly nagy szükségem volt. Az, hogy olyan mély hatással vannak az életemre, tulajdonítható ifjúi házasságuknak is; talán ezért sikeredett olyan természetesre a neveltetésem. És persze a testvéreimé is. Elmondhatom, hogy társakként éltünk a szüleinkkel, úgy nőttünk fel. — Mindebből világosan következik, hogy a szüleit két egymásnak rendelt, összeillő embernek látta. — összeillők voltak, ha különböző környezetből származtak is. Apám édesapja nagyon okos és felvilágosult parasztember volt. De csak a fiait taníttatta, a lányait nem. Apám, aki oly sok megpróbáltatáson ment keresztül az életében, egyszer elmondta nekem, hogy mit érez élete legfájóbb pontjának. Azt, hogy nem végezhette el a ,,ciszter”-gimnáziumot, és át kellett mennie a tanítóképzőbe, pedig jogász szeretett volna lenni. De hát a paraszt gyerekeit nem tűrték meg a megye arisztokrata csemetéi a gimnázium internátusában. Anyám szülei is tehetősek voltak, övék volt a bolt, a mozi, a kocsma mélyen, így anyagilag mi sem éltünk rosszul. Ami akkor nagy szó volt: még autóval is rendelkeztünk. Az asztalra kerülnek a gyermekkor képei. — 1935. november 23-án születtem. Szüleim Mariann névre kereszteltettek, de nevem a pélyi anyakönyvbe véletlenül eképpen került bele: Marián. Így tanultam meg az iskolában a nevemet leírni, így állt az osztálykönyvben meg a bizonyítványban is. Életem első tíz évéből a második öt már nem az az igazi gyermekség; a háború a legérzékenyebb koromat érintette. Ezt a képet — nagyon félresikerült kis amatőrkép — csak úgy mutatom. Hát ilyen voltam én ötévesen. Egyszer a házunk udvarán kapott le valaki. Itt jobbról a nővéremből is látszik egy kevés. Ez a kép komolyabb, azt is mondhatom, történelmibb, akkor csináltatta rólunk az apám, mielőtt kivitték a frontra. Ő látható jobbról. Balról anyánk. Középen én, tőlem jobbra Teréz nővérem, balra Juli húgom. Sok ilyen fénykép készült akkoriban, hiszen a családapák attól rettegtek, hogy már sohasem láthatják viszont így együtt a családjukat, a családjuk pedig őket. S hány esetben vált valóra azokban az időkben ez a félelem. Kezemben tartva ezt a képet, megértem, hogy sokáig hordhatták a szív tájékán, a katonazubbony zsebében. — S most hadd mondjak el valamit anyám hitéről. Fontos, mert aho