Film Színház Muzsika, 1983. január-júnus (27. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-02 / 14. szám

mény olyan megrendülés, mint gondolom sokaké, s mint amilyen az enyém is volt. RÖVID MŰFAJTÖRTÉ­­NET. Ezen a héten a tévé segítségével, hatszáz olda­las Poétika című könyvem befejezése óta, a legtöbbet tanultam műfajtörténetből. A megújultnak hirdetett Egymillió fontos hangjegy adása ráébresztett, hogy a show-műsorok a reklám­­film kategóriájában tár­gyalandók. A húszperces sóóóó­ból egyértelműen ki­derült, hogy a Novotel-Bu­­dapenta vakablakainak so­ra és kaszárnyajellege fényképezhető úgy is, mint­ha épeszű épület volna. A neves és tehetséges rock­énekesnő bitangul gyarló zenére ötödik nagylemezét hirdette élsportolókat meg­szégyenítő erőbedobással a Novotel összes termeiben és swimming-poolja mel­lett. Nincs olcsóbb szórakoz­tatás, mint szórakoztató műsorokat cikizni. (Záró­jelben, kérdés Lőrincze La­joshoz: csakugyan a cikó­ria, a pótkávé lenne a ciki­zés eredete?) Csenterics Ágnes, a szóbanforgó mű­sor rendezője igazán kultu­ráltan szerkesztette egybe ezt a húsz percet. Miért fojtogatott akkor a röhögő­görcs, amikor a Novotel­­művek nyolcmilliméteres termoplán ablakai mögött egy szál arany bugyiban és síalsóneműben ugrálva azt danolta: di-di-di-di-di­didergek? Meg amikor a szobabelső kötelező bemu­tatása következett, s teljes hisztériával azt követelte, hogy szeressük? Szeretjük. Azt nem sze­retjük, amit reklámoz. A bivalyok ostobaságát, a kis­­létszámúak nyelvtanát, azt a hamis álomvilágot, amit a visszafizetendő külföldi tőkéből épült szálloda hir­detése megjelenített. Az egyik szám címe ez volt: Kihajolni veszélyes. Nem­zetközi vonatok ablakai alatt öt nyelven is olvasha­tó: pericoloso sporgerst, nicht hinauslehnen. Ismert ige hát, meghatározott kép­zetkapcsolási körrel. De ha ezt a szálloda betonlépcső­soránál énekli, megzavaro­dik még a kanti Bewust­­sein überhaupt, vagyis a tudat általában. Már nem tudom, mit reklámoznak. Már fogalmam sincs arról, ki ez a folyton átöltöző, a legkisebb ösztönzés nélkül is dalra fakadó személy. Mi a képlete, összetétele? Ki­mondani akárhány nyelven veszélyes. Luft. (Németül.) Ajer (régi magyarul). Sváj­ci hegyifalukban, takaros dózasban, spray formájá­ban kapható hegyilevegő, hogy nyaralás múltán ott­hon illatosítsuk toalettün­ket némi ózonnal. Aligha­nem ezt árulta ez a tárgy­­nélküli reklám. Mert az volt: folytonos sürgetést éreztem, hogy valamit ven­ni kell, csak nem tudtam, mit. Azt hirdették, hogy szeretni kell, és nem tud­tam, hogy kit. Lesüllyedt kultúr­javak — ez a szakki­fejezése annak a valaha tu­datmagasban megszerzett eszméletnek, ami azután közhellyé rögződve elráko­­sodik bennünk. Az Egymil­lió fontos hangjegy rek­lámműsor. Feltüntetendő te­hát előtte az áruvédjegy, a hirdető neve, a hirdetés célja. Luftot pedig nem veszünk. SZÁRADJON LE A KE­ZEM, VAGY LEGYEK A FILM SZÍNHÁZ MUZSI­KA TÉVÉKRITIKUSA, ha egyszer is megkísérlem, hogy sci-firől írjak. Nem értem, és minden olvasási kísérletem csődöt mondott. Beleszagoltam amerikai szakirodalmába: ott hatá­rozottan azt állítják, hogy a sci-fi a hidegháború ter­méke, a technikai jövőbe vetítve álöltözetű ruszkik és jenkik pusztítják egy­mást. Minthogy nem va­gyok szakember, ezt nem tudom megítélni, de annyi bizonyos, hogy akármilyen magasra ágazott gyökerei­ből a sci-fi terebélyes fája, én még gyümölcseinek leg­édesebb ízeiben is visszakí­sérteni érzem ezt az eredet­történetet. A sci-fi, leg­alábbis számomra, az iro­dalom bűnbeesése, jóhi­szemű áldozatai öntudatlan is a madáchi falanszter felé masíroznak. A tévé ezen a héten sci-fi vígjátékot mu­tatott be; többen azt állít­ják, hogy egészen jó volt. Nekem maga az ötlet olyan morbid, mint egy csatame­zőn koreografált humoros balett. De hát bejelentettem, hogy elfogult vagyok, vita­­képtelen, a beszámíthatat­­lanságig tudatlan a tárgy­ban — de még így is volt számomra hozama a szent kísérletnek, a sci-fi vígjá­téknak. Szerepelt benne Pártos Erzsi. S itt már a műfajtörténetnél lényege­sebb dologról lesz szó. Minden szakmának van­nak féltett titkai. A sci-fi a hadiiparnál is szerve­zettebb összesküvés, a szín­házművészet pedig a lefüg­­gönyzött igazgatói szobák diszkréciójából él. A szín­házak a világ minden kin­cséért sem árulják el ne­künk azt, ki az igazi nagy­ság. Hétköznapi üzemelte­tésükhöz hozzátartozik, hogy öt percre — Andy Warhol szavával — min­denkinek odakölcsönzik a világhírt, mert másként nem biztosítható a nézőtér folytonos látogatottsága, a fellebbezhetetlen szereposz­tásban. A színházak titkos, belső­s udvari tanácsosai, igazgatók, rendezők, sőt fő­rendezők is milliméterre tudják, hol mekkora, de ezt az üzem zavartalan műkö­dése kedvéért hétpecsétes titokként őrzik, s ebbe a legkevésbé sem avatják be a sajtót. Latinovits szerző­dés nélküli színészként uta­zott a halálba, tudtuk róla mégis, hogy ott vonul fel a titkos fejedelem a csillagok színházába, a galaktika egyik előkelő pódiumára. A mennyei protokollon rá­adásul nincs kis és nagy színész, főszereplő vagy epizodista. Itt a tehetség merő súlya számít, térfo­gatra való tekintet nélkül. Sugár Károly, Makláry Zol­tán, Szénási Ernő a múl­takból; Patkós Irma, Si­­ménfalvy Sándor és Pár­tos Erzsi a jelenből nekem az ilyen színészt idézi. Olyan megfizethetetlenek, hogy jutalmazásukkal nem is kísérletezik senki. Nem lehet megköszönni egy mél­­tóságos fának vagy egy fű­szálnak, hogy olyan, ami­lyen. Ezeket a tehetségeket ráadásul ugyanúgy ugarol­­ják, mint a szikkadt föl­det, hó fedi őket, mint té­len a tarlót, vagy olykor felfedezik némelyiküket, mint tavasszal a rügyfaka­­dást. Pártos Erzsi most a visz­­szavonhatatlan ősz és a kö­zelítő tél tompa fényeiben áll olykor a tévé kamerája elé, előbb Szegvári Kata­linnál, majd egy sci-fiben. Feledhetetlen interjút adott. Félelmetes őszinte­séggel. Nem hozzánk volt őszinte, hanem önmagá­hoz. Napi helyzetgyakorla­ta, úgy rémlik, saját jelle­mének kíméletlen vizsgála­ta, ébredéstől napnyugtáig számvetés. Egy gyerekda­rabban táncolt és énekelt, mint ahogy a sci-fiben is kimaszkírozta magát. S ahányszor elénk lép, meg­rendítő, megváltó mutat­vány tanúi lehetünk. Inter­jújában különben nem is önmagát alakította, hanem magát az elmúlást. A kö­zépkori haláltáncok, derűs flagellánsmenetek, a pes­tistől körülzárt boccacciói adomaasztalok iszonyú vi­dámságával. A bolondok hajóján, a színjátszás ez­ősbölcsőjén táncoltak olyan szemfényvesztők és bűbájo­sok, mint Pártos Erzsi. Kihajolni a sorból, úgy rémlik, mégsem olyan ve­szélyes. Egy kép a hét műsorából: Bordán Irén a csillagűzött szeretőben (Fotó: Módos Gábor)

Next