Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-11 / 6. szám
SZATMÁRI ISTVÁN: EZEK A MAI FIATALOK... is, meg a többieket is, kivétel nélkül. Maszlay Istvánért pedig kifejezetten rajongok. Alakja sudár, feje mint egy római katonáé klaszszikus szobrokon, csaknem vállig érő haja kuszált, gyakran idegesen beletúr. Szereti nézegetni magát tükörben. Évődéseim galamblelkű céltáblája. Ha már madárhasonlatnál tartok, felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy Maszlay István sas, de galamblelke van. Ez az alkalmi ellentmondás szüli művészi foglalkoztatásának egyelőre még nem sorozatos, de alkalmanként csodálatra méltó színészi telitalálatait. Úgy élte Csehov Medvegyenkóját a Sirályban, hogy utána, mondanom sem kell, jó néhány hónap múltán, több oldalas szerepelemzés jelent meg a Színház című folyóiratban. Gratulációmat visszautasította. — Nem olvassák azt a lapot. Ez az én formám. Csak te jöttél ide hozzám. Ne is említsd senkinek. A Hat szerep keres egy szerzőt egyik színészeként nem érezte jól magát a Szeretem őket. A fiatalokat. Nem tartok igényt tiszteletre, nincs is okuk rá, hogy tiszteljenek. Megelégszem, ha a szeretet viszonzásának apró jeleit tapasztalom. Minden ellenkező híreszteléssel szemben, nagyon szerények a fiatalok. Szemérmesen szerények. Csak néhány nevet ragadok ki, hogy állításomat igazoljam. Sokszor benézek akkor is a színházba, ha nincs dolgom. — Tessék mondani, működik a Vígszínház Kávéház? — fordulok ilyenkor a büfé pultja mögött serénykedő csinos Máriához. — Máris adom két kaviárral — válaszolja, ugyanis a duplámba a kaviáros dobozból két szem szaharinnal édesíti a kávémat. Törzsvendég vagyok, ismeri a szokásaimat. Soha nem fordult elő, hogy Hegedűs D. Géza meg ne kérdezte volna, hogy vagyok. Nem volt rá példa, hogy ne váltottam volna pár szót Szakácsi Sándorral, aki folytonos rohanásában notórius későnek számít, de ha színpadra lép, magával ragadó átélt játékával feledtetni képes késéseit. Gálffi Lászlónak próbákon, kicsinyelte a fel-, mindig akad valami közölnivalója. Int, hogy menjek az öltözőjébe, mint legutóbb is, amikor írógéppapír nagyságú fotókat mutatott. — Rómából küldték. Csak hat órát lehettem ott az olaszországi bemutatón. Kérlek, ne beszélj róla senkinek, még dicsekvésnek vennék. A Wagner-film Lajos bajor királya, akit én csak Csemegének hívok, világsztárokkal fecseg kétsoros sötét ruhájában, mint egy megelevenedett Pinocchio. A háttérben Franco Nero, a két traccspartner, Vanessa Redgrave és Fellini. — Nyolc fiatalt szerződtetett 1983-ban a Vígszínház. Közülük Bata Jánossal van a legközvetlenebb kapcsolatom. Csaknem azt írtam, hogy ragaszkodásával a szívembe költözött, de ez mázsányi, mackótermetű alkata miatt a legdurvább képzavar lenne. Már gyakorlatos korában főiskolásként nagy személyzetű darabok kis szerepeiben felkeltette a figyelmemet. Eszembe jutott Gobbi Hilda, aki növendékkorunkban így hárította el köszönetünket: — Ha majd színészek lesztek, segítsetek ti is a csóró fiatalokon. No, itt az alkalom, gondoltam magamban, de csak jelentéktelen összegű kölcsönöket sikerült ráerőszakolnom a kedélyes hústoronyra, akiről beszélgetéseink folyamán rövidesen kiderült, hogy nem is olyan csóró, kétszer nősült, kétszer elvált, önálló lakása és saját telefonja van, de legnagyobb örömömre állandó pénzzavarral küzd. Ha személyesen nem találkozunk, felhív, tanácsokat kér, beszámol sorsa alakulásáról. Ami a piszkos anyagiakat illeti, bizony előfordult, hogy azt mondta: — Olyan helyzetben vagyok, mint Lengyelország. — Nem értem — válaszoltam. — Fizetésképtelen vagyok, Pista bácsi. — Nem baj — nyugtattam meg —, majd átütemezzük. De engedd meg, hogy mától kezdve János helyett Jaceknak szólítsalak. Szeretem Jaceket, de szeretem az örökké mosolygó, magabiztos Sörös Sándort Maszlay István az Amadeus előadásán Tordy Gézával és Sipos Andrással . Fotó: Ilovszky Béla