Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-03-17 / 11. szám

SÁNDOR IVÁN: HÍV színészi siker KÖRÜLMÉNYEI Gábor Miklós másfél évtizede ját­szotta először a Nem félünk a farkas­tól főszerepét. Most látjuk, hogy Albee drámája, George alakja, ellentétben a század második felének válságálla­­potát a napi divatok szintjén kifejező darabokkal, színpadi figurákkal, mé­lyül az időben, jön tovább az évtize­dekkel, újabb szembesítésekre, végig­gondolásokra ad alkalmat a korról, a századközép után a századvég szitu­ációiról. De azt is méri, hogy ezt, im­már az idővel együtt futó színpadi je­lenlétet a színész milyen művészi-szel­lemi együtthaladással, újdonságokkal hitelesíti. A Szerep és a Játszó közösen ala­kítja ki a feszült történésekkel teli folyamatosságot, és együttesen három dologra is rámutat: mi a különbség a tizenöt év előtti George-alakítás és a mai között?; mit fejez ki ez a különb­ség a korszellem változásából?; mi a kapcsolata mindehhez, és mi a sze­repe mindebben a színész művészeté­nek? Az alakítás mindkét alkalommal teljes, nemcsak Gábor Miklós pályá­ján, hanem a hatvanas esztendők vé­gének, illetve a nyolcvanas évek ele­jének magyar színjátszásában. A kü­lönbségek mégis határozottak. Gábor akkoriban az Albee-dráma történész­­professzorának alakjában elsősorban a kiszolgáltatott személyiség létkörülmé­nyeinek nyílt felismeréséért folytatott töprengéseit-küzdelmeit állította elő­térbe, a szembeszegülést, a bele nem nyugvást. Most egy minden küzdelem­­alternatívát már végigpróbált, minden esélyt megtapasztalt, kiszolgáltatott­ságát jól ismerő egyéniséget ábrázol, aki a tisztánlátással, áttekintéssel és ítélkezéssel kerül fölébe saját kiszol­gáltatottságának. Erejét akkor az em­beri integritásért folytatott elszánt igyekezet adta; most a már megszer­zett integritás, önszembenézéseinek legfontosabb láncszemei akkor a saját elrontott életének részletfelismerései­­ben voltak; ma annak tisztánlátása, hogy magának az Életnek a jellegéhez tartozik az, hogy tele van elrontott­­sággal. Vagyis: Gábor Miklós George­­ja akkor egy folyamat közben volt, most egy folyamaton túl van. Ezek a hangsúlyeltolódások utalnak a színészi játék és a korszellem kap­csolatára is, és kifejeznek sok min­dent abból a történéssorozatból, amit századunknak a tízes évektől kezdődő — más-más történelmi szakaszokban, és más-más társadalmi körülmények között tartó — szakadatlan válságából a színészi játék egyáltalán kifejezhet. Mit értünk ez alatt? Tudjuk, hogy a hatvanas évek, az egész világon megvilágítottak néhány, az egész emberiség számára osztat­lanul érvényes kérdést: tud-e egymás­sal háborúk nélkül élni?; véget tud-e vetni a századot fojtogató, létet ve­szélyeztető bizalmatlanságnak?; meg tudja-e oldani az egész világon egyre éleződőbb faji és nemzetiségi ellenté­teket, biztosítva a minoritás és majo­ritás kapcsolatának általánosan de­mokratikus kezelését?; a súlyosbodó élelmezési, népesedési, gazdasági kér­désekben talál-e olyan teret, amelyen az államgépezet, az intézmények el­uralkodásával szemben a személyiség szerepét-szellemiségét még ébren tart­hatja?; legalább értelmezni próbálja-e, hogy az automatizmusok mindent el­söprő folyamatai miképpen csapódnak le az életben, az emberi kapcsolatok­ban, hogyan őrlik fel az emberi autonó­miát? Ne soroljuk tovább. A nyolcvanas 7

Next