Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-03-17 / 11. szám

bad. És itt tennék egy megjegyzést. Ahol a látványdzsungel is s minden más odakerülhet a hitelesség felügye­leti színpadára, ahol felelősnek érez­hetjük magunkat érte mégis: a „be­lül" körét tágítani kell (például a mű­vésznek önmagában, önmagával), s az új terepen kell elgondolkozni. Ahogy Margrat vallja: lábmunka is szüksé­geltetik. Dehogy azonos ez azzal, ami a „ki kell menni az életbe” jelszava volt. Mondjam elegánsan azt, hogy „ha ezt magyaráznom kell...?!” Nem! Inkább a magyarázás látszatába esem, de ... Előbb még .. . .. . előbb még elmondom, mit mon­dott főfelügyeletileg, s aligha egyet­len személy nevében, Gábor Miklós a nevezetes megelőzés során. Emlékez­hetünk, e lap hasábjain mondta nem­régiben. Hogy valami, úgy tűnik, el­veszett a művészi igyekezetből, amire valaha „fölesküdtünk”. Nos, ezt rea­­lista, de komorabbul józan pillana­tainkban, persze, mondjuk. S főleg a feladatok­ szorításában mondunk ilyesmit, am­ikor épp a legjobb cél ingerel. Akkor szöknénk „tündöklés­be", komorságba, bárhova, s miért? A művészi feladat még gyötrelmesebb, pontosabb stb. megvalósításáért. Amit ugyanakkor a fenébe kívánunk, erő­feszítéseivel stb. Aligha alakult ki egységes szín e téren, hogy valami el­veszett belőlünk. Vagy mit jelentenek az én húsz évvel ezelőtti tanítómes­teremnek, fiatal író koromban máig is személyes ismeretlenségből bátorí­tó szavai: „Ha az ember igazán él, a színészet maga csak melléktermék, kis odafigyelés és begyakorlás kérdé­se. A színpadra az kerül majd, ami te magad vagy. Már nem kell törnöd a fejed, csak a gyakorlati megoldáso­kon, a­­mondanivaló’ az jön magától, csak győzd féken tartani. Az ember a színpadon is továbbgondolja a ma­gáét, csak más körülmények között.” (Kiemelés: T. D.) Ehhez hozzátenném: mint egyszemélyes felügyeletnek, lásd Kafka, és a kafkai írásban megemlí­tett témaköröket milliószorosra bő­víthetjük, mint ilyen „belső, de tágí­tott körű önellenőrzésnek" igenis kö­telességünk, hogy bajban legyünk ma­gunkkal. Vagy, mit tudom én, a pá­lyánkkal, nem részletezem, ki min­denki fér bele abba. A komor józan­ság pillanatai foglalkozásunk gyakor­lásához tartoznak, s minden más efféle foglalkozással rokonítanak minket. (Lásd Maigret.) De hogy „manapság” sincs szó semmi egyébről, mint leg­följebb megváltozott színpadról, ezt nagyon jól tudjuk, művészeteink gya­korlói. Szó sincs róla tehát, hogy bármiféle üzletszerűséget igazán elhiggyünk. Persze, hogy még egy ilyen szerény semmi írást sem önmagában vissza­­fordulónak ír meg az emberfelügyelet. (A bennünk évezredesen, öröktől élő, végtelenig osztható idejű.) A magun­két gondoljuk tovább, amely épp csak bővült valami külsőbb körrel. Szeren­csés helyzet, ha valaki úgy érezheti: most majd arra használja a szűkö­sebbnek nevezett időket, hogy épp a külsőbb terekbe (a szélesebb, de ki­tűnőnek feltételezendő közönségréte­gekébe) jut el munkájának legalább ilyen-olyan részével. S ha nem jut el, istenem .. .! Az igyekezettel már bő­vítette önmaga legbelsőbb körét, en­nek a bizonyos bensőnek a javára. Mondjuk el gyorsan, épp az említett Olvasónak: mi a művész. Ez nagy kér­dés, ugye? Aligha fogom ezen a hétvégén épp a jelentős fogalom szabatos meghatáro­zását szállítani. Csak hát, míg ezt ír­tam, míg írásom belső köreiben mo­zogtam, ennyi idő alatt is történt va­lami. Alkalmi színpaddá lett ez az írás, lehetőséget adott, hogy mégis megvalósítsam, amire eredetileg töre­kedtem. Remélem, érződik (ahogy Salinger mondotta volt régebben, s mi oly kacsintóan vele, s ebből divatként csak a kacsintás múljon el!), kitűnik tehát, bízom benne, amennyire a té­ma lényegét akarom felpörgetni a for­dulattal. Mit ír ugyanis Gábor Miklós szintén a Tollas feljegyzései között. Shakespeare-ről, ily alkalmast a mű­vészről magáról, örök időbelileg és minden változó világra alkalmazha­­tóan? Íme: „Ott ült ez a színházi em­ber, lúdtollával és az ír papírokkal a gyertyafényben, és férceit, plagizált, lelkiismeretesen, hiszen a műsorról volt szó­ a bevételről! — félművel­ten és zseniálisan, újra meg újra fel­forrva az elmúlt nap minden kese­rűségétől, epésen a sok hiába paza­rolt hízelgéstől, mindig nagyon gőgö­sen és állandóan megsértve, egész én­jében meggyötörve a nyers húsig, perverz álmokkal és gyerekes ábrán­dokkal, gúnyosan, kapkodva, színpadi hatásokat ötölve, bosszúvággyal és né­ha az enyhülő bölcsesség édességével, nyakig egy zűrzavaros és rendetlen életben, melynek gazdagsága mindun­talan átcsapott a feje felett, írt, mint viharban a tengerész kapkod károm­kodva a lengő vitorlakötél után .. Ide akartam eljutni idézetemmel. Az alkotás egyedül maradandó érvényű lényegét ne énekelje ki holmi sajtként semmi középfondorú körülmény . . . honnét? Nem tudom, ide akartam el­érkezni: a művészet igazi rejtelme, ez a lázasan lüktető, öntépő és megfog­hatatlan — „ma is” érvényes. Nem ismert külön „mákat”. Mindig hol­napja van. Tessék belegondolni, igen összetett értelmű, amit mondok. Sen­kinek se óhajtok kedvezni vele. S még valamit. Megértem a saját csökönyös csüggedéseimet is. Az imén­­tiekkel Kafkát úgy idéztem, mint aki a gondviselés igazságtalanságát kár­hoztatja: miért fogadta — ily nagyon! — a kegyeibe. Most zárjuk, hogy va­lóban ne kedvezzen ez az írás a jobb kedvnek se (küzdjön ám az, ahogyan bír!), az ígért Kafka-befejezéssel, ha­zaérte mondja a mindenre­ érzékeny lény, hogy: „Csak amikor szobámba belépek, akkor tűnődöm el egy kicsit, nem mintha a lépcsőn feljövet bármi eltűnődnivalóra is bukkantam volna. Nem sokat segít, hogy kitárom az ab­lakot, és hogy odalent egy kertben még szól a zene.” Igen, a tanácstalan­ságnak is megvannak a pillanatai. Amíg azonban ilyen előzményekre kö­vetkeznek, s amíg a küzdés belső igé­nye megvan, értelmük sem kétséges. A másfél évtized előtti előadás George-a

Next