Film Színház Muzsika, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-05 / 1. szám
I YERMA Federico Garcia Lorca 1934-ben Yerma címen drámát írt. Gyöngyössy Imre és Kabay Barna 1984-ben a klasszikus mű alapján Yerma címen magyar—NSZK koprodukcióban filmet forgatott. A két alkotás — az eredeti és az átdolgozott — között azonban a címet kivéve nincs sok hasonlóság. A rendezőpáros „átértelmezéséből” éppen csak Garcia Lorca művének lényege, szelleme hiányzik. Elvettek belőle, de nem adtak hozzá semmit. Pontosabban, amit „hozzáadtak”, azzal csak elszegényítették, deformálták azt. Az összehasonlítás irodalmi művek (különösen klasszikusok) más közegbe való átültetésekor önkéntelen és természetes nézői reakció, befogadói magatartás. De Gyöngyössy—Kabay vállalkozása önmagában — nem tekintve az „alapanyagot”, csak az esztétikai „végterméket” —, mint öntörvényű alkotás is tökéletes fiaskó. Híján ízlésnek és mértéknek, művészi önfegyelemnek, legfőképpen pedig átgondolt és kiérlelt koncepciónak. A forgatókönyv írói — Gyöngyössy, Kabay és Petényi Katalin — nem találták elég izgalmasnak és látványosnak Garcia Lorca drámáját, s ezért azt — annak szigorúan zárt szerkezetét, kompozícióját megbontva — új fordulatokkal, cselekményelemekkel színezték. Garcia Lorca hősnője, az andalúziai faluban élő fiatal és kívánatos parasztasszony elsősorban önmagával — testével, lelkével, érzelmeivel — viaskodik. Szenved tehetetlensége és kiszolgáltatottsága, helyzete reménytelensége és megváltoztathatatlansága miatt. Minden vágya, álma ellenére nincs gyermeke. Meddő, s — jó ideig nem is tudja, hogy — esetleg erről nem is ő, hanem férje, Juan tehet, aki görcsösen elutasítja az utódnemzés gondolatát. S szenved Vermc azért is, mert szeretetre, szerelemre vágyik, s ehelyett Jüantól hideg bánásmód, anyagi gondoskodás, de lelki analfabetizmus jut osztályrészéül. „Amikor velem hál — jellemzi őt az asszony —, kötelességét teljesíti, de én érzem, hogy hideg a dereka, mintha egy holttesté volna .. Yerma ténylegesen és jelképesen, fizikailag és lelkileg is börtönlakó. Férje két nővére fürkészi még kimondatlan gondolatait is, vizslatja minden mozdulatot követi, lesi lépéseit. De vénlány őrzőinél jobban béklyózzák láthatatlan, belső bilincsei. Nem elsősorban a szokás, a hagyományok ereje, a valláserkölcs évszázados tilalmai tartják vissza, hanem mindenekelőtt szigorú morálja, tisztasága. Ezért nem rúgja fel egyhangú és sivár életét, nem szökik el, s nem él a kínálkozó lehetőségekkel (szeretők), nem lázít körülményei szorításán. Viseli sorsa terheit, kínjai keresztjére feszítve — egészen a Jüannal való végső el- és leszámolásig. Gyöngyössy és Kabay „átiratában” teljesen megváltozik Yerma személyisége, ezáltal cselekedeteinek motivációja, súlya és értelme. A filmváltozat főszereplője egy igen vonzó, de meglehetősen bizonytalan, határozatlan szépasszony, aki látványosan és meglehetősen kielégítetlen. Ezen segítendő, először Victorral, a jóvágású pásztorral kokettál, majd ennél többre is sor kerül. Sajna, épp a döntő pillanatok előtt azonban befut, pontosabban beporoszkál Juan. (Most arról ne is beszéljünk, hogy egy ilyen egyértelmű helyzetben, ebben a világban ilyenkor vérnek kellene folynia. Itt azonban nem történik semmi, hacsak az nem, hogy Juan szúrósan néz rá Victorra.) Később Yerma Victor után szökik, az azonban visszaküldi őt. Míg Victor iránti vonzalmát — némi jóindulattal — érzelmi fellobbanásként könyvelhetjük el, addig a körülötte egyre eredményesebben legyeskedő Leonardóhoz már egyértelműen az érzéki vágy lökitaszítja. Pechjére azonban ezúttal is, mikor a „dolog” realizálódna, megjelenik Juan. Talán az elmondottakból is kiviláglik, hogy ez a Yerma nem azonos azzal a Yermával, s az is, hogy miért nem. A filmbeli figurából hiányzik a Garcia Lorca-i jellem keménysége, erkölcsi ereje. Garcia Lorca hősnőjének drámája önmagában, önmagával zajlik. Ez azonban nem érdekli Gyöngyössyt és Kabayt. A lélek mélyrétegeinek feltérképezése, a belülről történő ábrázolás helyett a külsődleges (és illusztratív) megmutatást választják. A maguk ízlése szerint „gazdagon” jellemzik Yermát, sajátosan átrajzolva portréját. S persze mellette óhatatlanul és szándékosan átformálódik a többi alak is. Súlytalanná, bizonytalanná körvonalazódik Juan, a két nővér pedig egyre apad, s az az egy se amolyan fogdmeg, hanem veszélytelen jószág. Statiszta csak, akitől Yerma azt csinál, amit akar. A hangsúlyeltolódás jellegét, a szemlélet torzságát jól tükrözi (a búcsúhelyen játszódó) utolsó, sorsdöntő jelenet interpretálása. A drámában itt Yerma erélyesen visszautasítja a fiának kerítő öregasszonyt. Majd összekap az életfilozófiáját, önzését leplezetlen nyíltsággal megvalló Jüannal („... boldog vagyok, hogy nincsenek fiaim.”), aki, mintha mi sem történt volna, közeledni akar hozzá. Erre Yerma „fölkiált, s szorongatni kezdi a férje torkát. Az hátraesik. Addig szorítja a torkát, amíg meg nem öli.” S mit látunk a filmvásznon? Juan légyott közben lepi meg nejét Szó szót követ, majd Yerma hirtelen úgy meglöki férjét, hogy az ebbe azon nyomban bele is hal. Hogy a kétféle befejezés között mekkora a különbség — ahhoz, azt hiszem, nincs szükség kommentárra ... Mindenesetre ez a „szép vég” jól érzékelteti Gyöngyössy és Kádái esztétikai „irályát”. A cselekmény felduzzasztása (epedő, elszakadó szívek és testek), akár a látvány megtervezése is a giccsreceptúra szerint történik. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, mindenféle tetszetős, mutatós „rekvizitum”, külsődleges hatáselem, szeretkezés, meztelen férfi, női, sőt gyermeki testek, körmenet hosszasan és aprólékosan fotografálva, lovaglás, a spanyol táj, természet anzixkártyaszerű képei stb. A film mesterkéltsége következtében az eredeti helyszínek is díszletnek, kulisszának tűnnek. Hozzájárul ehhez, hogy Gyöngyössy és Kabay egy így soha nem élt, létezett spanyol falut állít elénk. Olyat, ahol az emberek ráérősen korzóznak, jönnektöbb, mint tánc. Több, mint zene. Filmnél is több ez a mozivászonra költött Carmen-kompozíció. Sajátos új minőség. A művészi kifejezésinek így imég ált nem élt kategóriája. Ha volt is már hozzáfogható a dráma és a film történetében, a szintézisnek ezen a fokán most jöttlétre először Arról már a Vémász megfilmesítésébőlbizonyosságot szerezhettünk, hogy Carlos Saura és Antonio Gades együttműködése mesterművet eredményez. Miért itt? Az még nem elégséges magyarázat önmagában, hogy ők kimennek az utcán, ki-be járnak egymás narancsos tálakkal dúsan megrakott portájába. (Második fiatalasszony: „...az emberek bezárkóznak a házukba...”) Jó, tudom, mindez „poézis”. Akárcsak az nyilván a líraiságot fokozandó — mindvégig halkan szóló gitárzene. Ezt a stilizációt, emelkedettséget lenne hivatott szolgálni a film nyelve. Garcia Lorca veretes szövege helyett többnyire a forgatókönyvírók meglehetősen nehézkes, gyakran bántóan suta, ízetlen mondatai. S szólni kell még a színészválasztás teljes elhibázottságáról is! Gudrun Landgrebe nagyon csinos színésznő, de tehetsége megítélésére csak ennek a Yerma-alakításnak az alapján nem vállalkoznék. Kovács Titusz Jüanként egyszerűen nem tud mit kezdeni magával. Láthatóan rosszul érzi magát erősen átdolgozott, vagy pontosabban kidolgozatlan szerepében. Mozgásában, gesztusaival túljátssza a figurát, hangja pedig bántóan sípol. Egyáltalában, nagyon modoros. Az amorozó külsejű, amerikai Matthieu Carriere legalább olyan hiteles Victorként, mint mondjuk, Woody Allen lenne. Külön rejtély az is — s ráadásul nincs is sehol feltüntetve —, hogy az öreg parasztasszonyt megformáló Sulyok Máriának miért Pásztor Erzsi kölcsönzi a hangját. Gyöngyössy Imre és Kabay Barna szép, sőt nagyon szép filmet akart előállítani. Görcsösen és mindenáron. A poézis azonban hajótörést szenved, a szépség — akármennyire is szerették volna — nem „szárnyal föl”. A végeredmény nem egyéb lila melodrámánál. Gervai András jön-külön a maguk művészeti ágának legnagyobbjai. Bizonyára közhelyszerű megállapítás, hogy ami ma Laura a spanyol filmművészet, ugyanaz Gades a spanyol táncművészet számára. Művészetük egyképpen hivatott hordozója mind az ősi, mind az élő spanyol népléleknek. Találkozásuk az alkotásban természetesnek, majdhogynem törvényszerűnek tekinthető. Am ízig-ivérig spanyol voltuknál sokkall több kapcsolja őket össze; ez a Carmen-filmből tévedhetetlenül kiolvasható. A teremtés misztériuma foglalkoztatja mindkettőjüket. CARMEN